Dramaturgia? Lószart, mama!

Nem hiszem, hogy bárkinek is különösebb újdonságot mondok azzal, hogy a Nemzeti Múzeumnál megrendezett központi állami ünnepségen – melyen Orbán Viktor miniszterelnök is felszólalt – jócskán megcsonkítva adták elő Petőfi Sándor „15-dik március, 1848” című versét, amit a költő közvetlenül a forradalmi események másnapján, vagyis március 16-án vetett papírra, ezzel üdvözölve a pesti fiatalok által kivívott szabadságot. Hogy az ünnepi műsor rendezői és szervezői vajon számítottak-e arra, hogy lesznek, akik felfigyelnek a Petőfi-költemény „kiherélésére”, nem tudhatjuk, az azonban bizonyos, hogy a meglehetősen röhejes, ám tanulságos rendkívül történet nyilvánosságra kerülése után a közigazgatási és igazságügyi minisztérium illetékesei egy közleményben igyekeztek megmagyarázni a bizonyítványt, egyebek mellett arról elmélkedve, hogy mint a művészi koncepció alapján rendezett műsorok általában, úgy a márcus 15-i megemlékezés is prózai, vers-, illetve dalrészletek – vagyis nem a teljes művek – előadásából állt, ezáltal felelve meg az ilyenkor felmerülő szempontoknak, amelyek között művészi-esztétikai, dramaturgia és időbeli egyaránt akadt. A jelek szerint azonban a Navracsics Tibor vezette tárcánál nem vették nagyon jó néven az „okvetetlenkedést”, ugyanis a közleményt egy igencsak sértett hangú kioktatás zárta, ami arról szólt, hogy mivel „az idén több tízezer ember a kordonokkal, gyűlöletkeltéssel teli, megosztott ünnepek után végre valódi, közös nemzeti ünnepként ünnepelhette március 15-ét”, így „értetlenül és megdöbbenve állunk minden olyan próbálkozás előtt, ami ezt az ünnepet utólag el kívánja venni az emberektől”. 

Nos, kérem tisztelettel, az idézett közlemény akár iskolapéldája is lehetne a kormánypárt kommunikációjának, olyan agresszív és hazug. Agresszív, ugyanis a „legjobb védekezés a támadás” elvét követi – jóllehet elég nagy hülyének kell lenni ahhoz, hogy elhiggyük, valakik utólag el akarják venni a zemberek ünnepét –, és persze, hazug, hiszen sokunk számára teljesen nyilvánvaló, hogy a vers megkurtításának az ég világon semmi köze sincs művészethez, dramaturgiához (vagy ahogy Gyurcsány mondaná: lószart, mama), annál több azonban a szolgalelkűséghez és a beszarisághoz. Mert bár jómagam hajlamos vagyok mindent elhinni, azt elég nehezen adná be nekem bárki is, hogy Petőfi művéből teljesen véletlenül maradtak ki pont a sajtó szabadságáról és az országgyűlésről szóló sorok. Rendben van, én is tudom, hogy a mai helyzetben, a médiatörvény kiváltotta botrány kellős közepén elég vicces lett volna olyasmit hallani, hogy „Míg az országgyülés ott fenn,/Mint szokása régóta,/Csak beszélt nagy sikeretlen”, azután hogy
„Szabad sajtó!... már ezentul/Nem féltelek, nemzetem”, különösképpen  pedig, hogy „Tettre, ifjak, tettre végre,/Verjük le a lakatot,/Mit sajtónkra, e szentségre,/Istentelen kéz rakott”, ám ha már a kormányzat szintjén a fosás az úr, nem kellett volna éppen egy ilyen verset választani. Ami meg a sztori általános tanulságait illeti..., nos, azt gondolom, az a hatalom, ami egy hétköznapi irodalmi alkotástól is bokáig összecsinálja magát, a látszat ellenére se valami acélos önbizalommal rendelkezik. No, és ott van Petőfi is! Szegény, aligha sejthette, hogy több mint másfél évszázad múltán azt a művét cenzúrázzák majd, amelyben az annyira gyűlölt cenzúra eltörlése felett örvendezik. Ráadásul épp egy (fülke)forradalom után...