A nem létező forradalom

Fogalmam sincs, voltak-e valaha is Orbán Viktornak színészi ambíciói, azt viszont bizton állíthatom, hogy a miniszterelnök nemcsak politikusként, de csepűrágóként is nagyszerűen megállta volna a helyét. Magam legalábbis erre következtetek abból, hogy bár a kormányfő a parlamenti választások óta eltelt hónapok folyamán több százszor mondta el kis hazánk gyanútlan polgárainak, hogy itt bizony tavasszal egy soha az életben véget nem érő forradalom vette kezdetét, nemhogy nem nevette el magát, de még csak el se mosolyintotta, ami egyfelől dícséretes önuralomról, másfelől nagyon  komoly színészi kvalitásokról árulkodik. Pedig hát, egy (kádári) kacsintás igazán kijárt volna nekünk, amikor a választások lezárultának éjszakáján nem csupán azt hallottuk Orbán szájából, hogy „...az oxigénpalack nélküli csúcstámadás sikerült”, hanem azt is, hogy „a mai nap forradalom történt a szavazófülkékben”, ahogyan október 23-án se ártott volna legalább egy félmosoly, amikor is arról szónokolt, hogy „1956 a magyarok befejezetlen története volt egészen az idei esztendőig (...) A kétharmados forradalom azonban megszabadított bennünket attól, hogy a forradalom napján úgy érezzük, mégiscsak újra kell vívni ezt a harcot”. No, már most, az igazán lényeges kérdés nyilvánvalóan nem az, mennyire veszi komolyan Orbán a saját maga által feltálalt lózungokat, hanem hogy minek is „köszönhetjük” azt a forradalmi kommunikációt, amit olykor Fidel Castro megirígyelhetne. Mert bár kézenfekvő magyarázat lenne, hogy a kormányfőt – akárcsak a forradalmár elődök majd mindegyikét Robespierre-től és Marat-tól kezdve Leninen és Kun Bélán át egészen Che Guevaráig – egyfajta küldetéstudat vezérli, jómagam mégse hiszem, hogy Orbánék esetében erről lenne szó.  

Mert ha a forradalmároknak az a mentalitása, miszerint egyes egyedül ők  képesek valóra váltani az emberiség nagy-nagy álmát, megteremteni egy egy boldog kiegyensúlyzott, igazságos országot, vagyis csak és kizárólag ők tudják eldönteni, mit tegyen, mondjon, sőt, gondoljon az isten adta nép – lásd: akkor is átvezetjük a világtalant az úton, ha az át se akar menni –, nem is hiányzik a kormányzópárt vezetőjéből (vagy vezetőiből?) nézetem szerint a forradalom szünet nélküli emlegetésének más, praktikusabb okai vannak. Mert amennyiben elfogadjuk Elek István ismert közírónak, Orbán Viktor volt főtanácsadójának azon véleményét – és miért ne fogadhatnánk el, hiszen ha valaki, akkor Elek ismeri a miniszterelnök gondolkodását –, hogy tudniillik Orbán és társai valóban radikálisan át akarják alakítani az eddig megváltoztathatatlannak tűnő alkotmányos berendezkedést (amely tervről Elek szerint a választások előtt szó se volt), úgy a revolúcióra való állandó hivatkozás teljesen érthető, már amennyiben az az imént említett törekvések ideológiai megtámogatására szolgál. Ha ugyanis – játszunk el egy kicsit a gondolattal – az országban tényleg forradalom történt volna, akkor mindent könnyedén meg lehetne indokolni (sőt, indokolni se nagyon kellene), hiszen a forradalomban nincsenek szabályok, nem érvényesek a törvények, a nagy és „nemes” célok szentesítik az akár még oly nemtelen eszközöket is. Vagyis minden további nélkül lehet az Alkotmánybíróságot fenyegetni, a politikai ellenfeleinket bíróság elé állítani, a hozzánk hűséges személyeket különféle pozíciókba kilenc évre „bebetonozni”, a közmédiát bekebelezni, a nyugdíjkasszát „lenyúlni”, és még hosszasan sorolhatnám, mi mást. Minthogy azonban kis hazánk lakóinak sem ''89-ben, sem az idén „nem tetszett forradalmat csinálni”, a jogállami normák felrúgása enyhén szólva is megmagyarázhatatlannak tűnik. Már persze, azok számára, akik igényelnék a magyarázatokat.