BKV-botrány és irhamentés

Szó ami szó, nagyon sokat elárul az országban uralkodó hangulatról, hogy bár mind a legnagyobb ellenzéki párt, mind pedig a szenzációéhes média igyekezett alaposan feltuningolni a Fidesz elnökének ez évi országértékelő szónoklatát, a közbeszédet a felmérések tanúsága szerint mégsem Orbán Viktor szereplése uralta, hanem a BKV-s „szappanopera”, amelynek újabb és újabb fejezetei már másról sem szólnak, mint letartóztatásokról, no, és persze, a saját bőrüket menteni akaró, ezért egymásra mutogató egykori  tettestársakról. Megjegyzem, az a tény, hogy a választókat jobban érdekli a fővárosi cég botránya, mint az ellenzék vezérének beszéde, nem igazán meglepő, ugyanis a BKV-sztori afféle „állatorvosi lova” annak a (koalíciós) kormányzásnak, amely a mögöttünk lévő közel nyolc esztendőt jellemzi, és amely emberek sokaságát fordította szembe a ma regnáló hatalommal. Hiszen, ha végignézünk a valamikor szebb napokat is megélt közlekedési vállalat elmúlt évekbeli történetén, nem látunk mást, mint egyre nagyobb és nagyobb zűrzavart, mind arcátlanabb és arcátlanabb pénzlenyúlásokat, egyre üresebb és üresebb kasszát. Hogy aztán a BKV-tól „kiszivattyúzott” tíz- és százmilliók valóban a szocialisták és a liberálisok „pártpénztárában” landoltak-e, amiként azt most a Fidesz állítja, netán ment belőlük a privát bankszámlákra is, azt pillanatnyilag nehéz lenne megmondani (a nyugati demokráciákban mindenesetre inkább a pártfinanszírozást oldják meg így – lásd a német kereszténydemokraták esetét, ami után Kohl volt kancellár lemondani kényszerült a CDU tiszteletbeli elnöki posztjáról –, míg idehaza bőven jut a saját zsebekbe is), tény azonban, hogy a felelősségrevonástól való félelem most a hajdani cimborákat is egymás ellen fordította.

Hogy az úgynevezett betyárbecsület tekinthető-e egyfajta erénynek, arra  magam nem mernék mérget venni, ám ha igen, könnyen megállapítható, hogy a Budapestet hosszú-hosszú éveken keresztül irányító szocialista és liberális politikusok nagy részéből bizony hiányzik mindez..., már persze, ha nem arról van szó, hogy a BKV-botrányban így vagy úgy érintett urak csak amúgy sportból igyekeznek egymásra verni a balhét. Merthogy most ez utóbbi műveleté a főszerep, azt meglehetősen plasztikusan mutatják az elmúlt napok nem túlságosan épületes eseményei. Előbb Demszky Gábor, a hovatovább már fővárosi nevezetességnek tekinthető főpolgármester kísérelte meg korábbi helyettesének, a BKV-t is felügyelő volt szocialista üdvöskének, Hagyó Miklósnak a fejét még jobban a víz alá nyomni, majd következett a visszavágó, amelynek során Steiner Pál, az MSZP budapesti frakcióvezetője mondott olyanokat, hogy Demszky – akinek szerinte nem kizárólag a politikai, hanem a jogi felelőssége is megvan a hatóságok által most vizsgált folyamatok kialakulásában – „teljes emlékezetkihagyásban szenved”. Amely felelősségáthárítás egyébiránt egyik fél részéről sem vall valami egyenes és acélos jellemre, másrészt azt is előrevetíti, vajon mire is számíthatunk, ha Orbánék valóban komolyan gondolják az olyan sokat emlegetett elszámoltatást. Megjegyzem, ez a „bármi áron menteni a saját bőrömet” mentalitás számomra sokkal inkább tragikomikusnak, semmint viccesnek tűnik. Mert mondjon bárki bármit, igazán nem épületes látvány, amikor valamikori cimborák egymás fején állva próbálnak meg kimászni a lassan mindent elborító szarból.