Monstre hiány vs szavahihetőség

Ahogy közelednek a választások, úgy nem csupán idehaza, de külföldön is mind többen és többször próbálják meg felvázolni, hogy a magyarországi politikai erők közül ki milyen reményekkel, esélyekkel és célkizűzésekkel vág neki a 2010-es megmérettetésnek. E szempontból különösen érdekes a közismert osztrák gazdasági napilap, a Wirtschaftsblatt „Magyarország a kör négyszögesítésével próbálkozik” című írása, amely abból a tételből indul ki, hogy bár a jelenleg hivatalban lévő Bajnai-kormánynak a nagyon mély receszió ellenére sikerült az ez évi GDP-arányos költségvetési hiányt 3,8 százalékára leszorítania – amely fegyvertényről mind az Európai Unió, mind pedig a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szakemberei nagy elismeréssel szóltak –, a magyarok „nem Bajnait akarnak”. Ebből következően azután – így az újság – az országban szinte mindenki kész tényként kezeli a jövő évi váltást, amelynek a pártok más és más reményekkel vágnak neki..., a kormányzó szocialisták legfeljebb abban bízhatnak, hogy valamiféle csoda folytán képesek lesznek majd megakadályozni a legnagyobb ellenzéki erő kétharmados győzelmét (jóllehet a közvélemény-kutatások alapján ez se lesz túlzottan egyszerű), míg a Fideszben nyilvánvalóan azt remélik, hogy egyedül, kompromisszumkényszer nélkül alakíthatnak majd kormányt. És hogy ki mit is ígér? Nos, a szocialisták a költségvetés szanálásának a folytatását, a Bokros Lajossal megerősített Magyar Demokrata Fórum a privatizációt, a Jobbik a külföldi befektetések kisajátítását, az államadósság visszafizetésének a leállítását, míg a Fidesz – már legalábbis a Wirtschaftsblatt feltételezése szerint – a takarékossági kurzus visszafordítására összpontosít, s hogy költséges választási ígéreteit finanszírozza, a költségvetési hiány növekedését választja.

No, már most, hogy Orbán Viktorék valóban ezen az úton indulnak-e majd el, azt ez idő szerint talán csak ő tudná megmondani, annyi azonban tény – és éppen emiatt citáltam a lap cikkét –, hogy a Fidesz igencsak érdekes  dilemma előtt áll, amelynek megoldása hosszabb távon befolyásolhatja az ország sorsát. Ha és amennyiben a párt valóban komolyan gondolja azt a  magasabb, akár 7 százalék fölötti hiányt, amelyről az ex miniszterelnök a  közelmúltban nem egyszer és nem is kétszer beszélt, és amelyet rendre a szocialisták nyakába akar varrni, holott mindenki tudja, hogy abba ők már belekalkulálták a nem éppen olcsó ígéretek teljesítését, úgy Magyarország – feltételezve persze, hogy az EU, az IMF, valamint a nemzetközi hitelezők nem tesznek keresztbe az egész akciónak – jó időre elbúcsúzik az idáig amolyan szent tehénként tisztelt konvergencia-programtól, ezzel egyetemben pedig az euró bevezetés bevezetésének még belátható időpontjától. Van aztán a másik lehetőség, hogy tudniillik Orbánék olyan villámgyorsan elfelejtik az összes választási ígéretüket, amilyen gyorsan csak tudják, amely esetben ugye, a hitelezők, nem különben pedig az unió és a valutaalap illetékesei  rendkívül elégedettek lesznek, csak éppen a Fideszre szavazók érezhetik magukat alaposan becsapva. A kérdés tehát úgy vetődik fel, kormányra kerülve mitől is tarthat (félhet?) inkább a legnagyobb ellenzéki párt: az EU és az IMF esetleges rosszallásától, avagy azoknak az embereknek a jogos haragjától, akik ismételten úgy érezhetik – ki tudja, hányadik alkalommal a rendszerváltás óta –, hogy hülyét csináltak belőlük. És bár magam nem látok bele Orbánék fejébe, úgy hiszem, a Fidesz – amely deklaráltan nem egy, hanem legalább két-három ciklusra szeretne berendezkedni – sokkal inkább megy szembe a már említett nemzetközi szervezetekkel, semmint vállalja, hogy egy ország hazugozza le hosszú éveken át, mint történt az a Gyurcsány-kormány esetében. Mindez persze, egyelőre csupán fikció. A valódi válaszra néhány hónapot még várni kell.