Havi 2 millió fixszel...

Havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel – dúdolgatták az 1930-as egyik nagy „slágerét” azok az emberek, akiknek a kétszáz pengős fizetés pontosan olyan elérhetetlen álomnak tűnt, mint napjaink átlagpolgára számára az a havi bruttó 2 millió, amelyet az országgyűlés által a minap elfogadott törvényjavaslat alapján az állami vállalatok vezetői tehetnek zsebre 2010. január 1-jétől. És bár a kétmillós bérplafonról szóló parlamenti döntésnek van egy „csekély” szépséghibája – jelesül, hogy csak az elkövetkező évtől megkötött szerződésekre vonatkozik, azaz a már élőkre nem – gyanítom, hogy azzal a választók legnagyobb része már csak azért is mélységesen egyetért, merthogy a többségük nem havonta, de még az életben se látott együtt kétmillió forintot. Helyeselte az újonnan megszülető jogszabályt az egyébként szinte mindent megkontrázó ellenzék is, sőt, a Fidesz nevében nyilatkozó Mádi László azt is megígérte, ha a pártja kormányra kerül, úgy ennél is jóval szigorúbb lépések következnek. No, már most, a történetet nem hoztam volna szóba, ha nincsenek olyanok, akik szerint a korlátozás annak ellenére elhibázott volt, hogy a közvéleményt nyilván irritálják azok a kimagasló jövedelmek, amelyeket a veszteséges, az adófizetők pénzén élő cégek vezetői vesznek föl hónapról hónapra. Ezen a véleményen van Hegedűs Miklós, a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. vezetője is, aki az egyik napilapnak elmondta azt is, hogy bár a multiknál a vezetői fizetések akár a többszörösét is kitehetik a most rögzített állami maximumnak, nem várható komolyabb elvándorlás, hisz tökéletesen mások a követelmények mindkét területen. Amely megállapítás nemcsak hogy igaz, de szerintem a legfontosabb kérdése ennek az egész „kétmilliós” ügynek.

Igen, a legfontosabb, ugyanis egyáltalán nagyon könnyen belátható, hogy míg a multinacionális vállalatoknál kizárólag a teljesítmény számít, minden más szempont csupán ezután következik, addig az állami cégek vezetőitől elsősorban a lojalitást, a munkaadó iránti feltétlen hűséget követelik meg, ami bizony az esetek jó részében nem párosul (sőt) a vezetői tehetséggel, rátermettséggel, vagyis azokkal a kvalitásokkal, amelyek egy-egy vállalat eredményes működtetéséhez szükségesek. Ennek következtében azután az olyan cégekbe, mint amilyen az évi sok-sok tízmilliárdos veszteséget felhalmozó MÁV, avagy a szintén egyfajta „pénznyelőgépként” funcionáló BKV (ahol a dilettantizmussal csak a pofátlanság – lásd: végkielégítések – kelhet versenyre) számolatlanul és vég nélkül önthetjük az adóforintokat, hiszen nemhogy egy szerény nyereség, de még csak egy nullszaldó közeli produkció is totálisan reménytelennek tűnik. És ha innen nézem a dolgokat, akkor még ez a havi két milla is nagyon-nagyon erős túlzásnak tűnik, hogy a jószerivel automatikusan kifizetett évi több tízmilliós prémiumokról és jutalmakról már ne is beszéljünk, amelyekkel normális helyeken nem a sorozatos kudarcot, a sikertelenséget szokták díjazni. Ami meg Reményik Kálmánnak, a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő elnök-vezérigazgatójának azon megjegyzését illeti, miszerint a bérplafon bevezetése demagógia, és félő, hogy emiatt a tehetséges, valamint a jól teljesítő vezetők a jövőben inkább a vállalkozói szektorban helyezkednek majd el..., nos, magam azt gondolom, az igazán rátermettek eddig is a versenyszférában keresték a boldogulásukat. Emitt meg maradtak a megbízhatóak.