Molotov-demokrácia?

Aliga a véletlennek „köszönhető”, hogy az ország nem egy pontján éppen azon a napon támadtak rá ismeretlen személyek a Magyar Szocialista Párt irodáira, amelyen az országgyűlés határoz a Gyurcsány Ferenc kormányfő elleni bizalmatlansági indítványról, az új miniszterelnök személyéről és a leendő kabinet összetételéről. Nem véletlen – mondom –, mert az a hang, az a stílus, azok a jelenségek, amelyek az elmúlt években a hazai politikai életet jellemezték, jószerivel törvényszerűvé tették az agresszió enyhébb és súlyosabb formáinak a megjelenését, és akkor még egyetlen gondolat erejéig sem emlékeztünk meg arról a megalkuvó – nem kevésszer pedig kifejezetten bátorító – magatartásról, amely az ilyen-olyan szélsőségesek különböző megnyilvánulásait kísérte, legyen szó akár a Magyar Televízió székházának 2006 őszi „ostromáról”, akár a budapesti melegfelvonulás résztvevőinek „levadászásáról”, hogy a napokban az újságok címoldalaira kerülő Magyarok Nyilai Nemzeti Felszabadító Hadsereg által elkövetett (de legalábbis vállalt) tettekről, különösképpen pedig a cigány családok elleni, halálos áldozatokat követelő merényletekről már ne is beszéljünk. Igen, megalkuvást írtam, mert bár bizonyára számosan élnek ebben a hazában, akik tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy az erőszak elharapódzása nem elsősorban erre vagy arra a pártra, népcsoportra, kisebbségre nézve jelent szinte beláthatatlan veszélyeket, hanem a politikai rendszerre, az ország demokratikus berendezkedésére, mégis csak kevesen vannak, akik a szavaukat is felemelik az egyre durbább és durvább cselekmények ellen.  

Pedig nagyon is világos, hogy akik Molotov-koktélokkal támadnak a nekik nem szimpatikus politikai erő irodáira, akik az ablakon keresztül behajított akasztófakötéllel, féltéglával, újságokból kiollózott betűkkel „írt” fenyegető levelekkel operálnak, azok nem a demokráciákban szokásos eszközökkel és helyeken – azaz a szavataik révén és az országgyűlésben – akarják az ebban a hazában élő milliók sorsát alakítani, hanem oly módon, amelyhez egyetlen tisztességes, az országért felelősséget érző polgár sem adhatja a nevét, legyen bár kormánypárti vagy ellenzéki. Mert bár lehet elégtételt érezni, lehet „jogos népharagról” és „méltányolható indulatokról” beszélni egy-egy utcai attrocitás, egy-egy nemkívánatos megnyilvánulás láttán, azt az egyet soha és semmi szín alatt sem szabad elfelejteni, hogy azok a Molotov-koktélok, amelyek ma MSZP-s helyiségekbe repülnek be, holnap valamely Fidesz-irodában landolhatnak, azok az igen súlyos fenyegetések, amelyeket ez idő szerint javarászt szocialista párti és liberális politikusok szenvednek meg, máskor az ellenzéki képviselők életét keseríthetik meg. Azt hiszem, nem túlzás azt álítani, hogy e téren is a 24. órában vagyunk, lévén a politikai motivációjú terrorizmus nem csupán megjelent Magyarországon (ahogyan azt Draskovics Tibor rendészeti miniszter a minap meg is fogalmazta), hanem mind súlyosabb és súlyosabb formákat ölt. Nem gondolom, hogy ezen az úton végig kellene mennünk. Ráadásul most még visszafordulhatunk.