Játsszunk katonásdit!

Bár szerintem egy kissé túllihegték az ügyet, tény, hogy Draskovics Tibor, az igazságügyi és rendészeti tárca vezetője tegnap arra utasította Bencze József országos rendőrfőkapitányt, vizsgáltassa ki annak az április 11-én megrendezett „szélsőjobboldali harcászati kiképzésnek” a körülményeit, amelyen a Magyar Gárda Őrző Szárnyához, vagyis a Jobbiktól különvált Dósa-István féle szakadár csapathoz tartozó Tolna megyei vitéz Gömbös Gyula zászlóalj tagjai vettek részt, és amelyről a sajtó egy része annak a videónak a segítségével számolt be, amit maga a szervezet pakolt ki az internetre. Ezen a mindössze egy-két perces felvételen úgy hozzávetőlegesen annyi látható, hogy terepszínű felszerelést öltő, vagy sima utcai ruházatban lévő férfiak, illetve nők szaladgálnak fel és alá egy erdőben a legkülönfélébb típusú és korból származó fegyverekkel (ezek között akadnak ma is használatosak, de olyanok is, amelyeket a II. világháború előttről valók), és lőnek, vagy legalábbis – inkább erre tippelek – lövéseket imitálnak. No, már most, ha figyelmen kívül hagyjuk azt a lehetőséget, hogy itt esetleg működőképes fegyverekről és/vagy éles lőszerekről van szó (ami szerintem teljességgel kizárható, hiszen nincs az a hülye, aki egy videóval dokumentálná a saját bűnösségét), akkor több mint megmagyarázhatatlan és érthetetlen az a nagy-nagy felhördülés, amit tapasztalni lehet..., leszámítva persze, hogy Magyarországon szinte folyamatosan kampány van, következésképpen a „fegyverkezik a gárda”-féle feeling terjedése (terjesztése) kifejezetten a hasznára lehet egyik vagy másik pártnak, ugyanis az emberek többsége – tökéletesen érthető módon – idegenkedik bármiféle militáns megnyilvánulástól, legyen az akár egy ilyen könnyed, tavaszi erdei rohangálás is.

Ne gondolják persze, hogy bagatellizálni akarom a dolgot..., ha így lenne, akkor vagy azt mondanám, végre egy csapat, amelyik komolyan veszi az orvosok tanácsát, miszerint mozogni, mozogni és megint csak mozogni (a felvételen szereplők némelyikének egyébként is sokkal több zsírégetésre lenne szüksége), vagy pedig azt, hogy még mindig sokkal szerencsésebb, ha a gárdisták néptelen erdőkben „számháborúznak”, mintha a cigányok lakta településeken gyakorolnák a masírozós rendfenntartósdit. Mondom mindezt azért is, merthogy magam ezt a hátizsákos futkosást leginkább a srácok által előszeretettel játszott katonásdihoz, netán annak a „paintball” néven ismert változatához tudnám hasonlítani, ám semmi szín alatt sem nevezném „harcászati kiképzésnek”, hacsak nem akarnám kiröhögtetni magam. Úgyhogy nekem egészen odáig az ég világon semmi bajom sincs az ilyen szabadtéri testedzésekkel (végezzék azokat babzsákkal, labdával vagy éppen múzeumokba illő lőfegyverekkel), amíg azok, akik a hétvégi kikapcsolódásnak ezt a nem igazán szokványos módját választják, nem veszik túlságosan komolyan önmagukat, és nem hiszik azt, hogy egyszer eljönnek (de legalábbis eljöhetnek) majd azok az idők, amikor a mostani „gyakorlatokat” élesben kell bemutatniuk. Eyszóval valahogy úgy, ahogy azt a kisgyerekek teszik..., hogy miközben iszonyúan beleélik magukat a játékaikba, mindig pontosan tudják, hogy annak a világnak, amelyet épp akkor építettek maguknak, semmiféle köze sincs a valósághoz. Baj akkor van, amikor ezek a dolgok elkezdenek összekeveredni.