Hadüzenet a millióknak

Haladéktalanul és jelentősen csökkenteni kell az állami vezetők „arcpirító” és „elfogadhatatlanul  magas” fizetését – javasolja a legnagyobb ellenzéki párt, amely elképzeléssel persze, maradéktalanul egyet is lehet érteni (a jelek szerint a szocialisták sem gördítenek majd akadályt a Fidesz ötlete elé), függetlenül attól, hogy a tervezett intézkedés indokolása egyáltalán nem nélkülözi a demagóg elemeket. Mert bár tény és való, hogy akkor, amikor az emberek zömének sokkal összébb kell húznia a nadrágszíjat, amikor a miniszterelnök-jelölt az egész ország számára csak és kizárólag fájdalmas lépéseket ígér, a lehető legnagyobb pofátlanság a veszteséges vagy nem nyereségérdekelt cégek élén állóknak havi 2-3-4 milliós fizetéseket bezsebelniük, ám azt azért senki sem gondolhatja komolyan, hogy az így esetleg megtakarított pénznek komolyabb szerepe lehet az államháztatás egyensúlyi helyzetének megteremtésében..., feltéve természetesen, hogy nem a „sok kicsi sokra megy” elvéből indulunk ki. (Az újságokban közölt csúcsvezetői pénzek évente összesen 715 millióra rúgnak, ha ezt a felére csökkentenék – amiről szerintem szó sincsen –, akkor megtakaríthatnánk mintegy 300 milliót, ami ugyan rendkívül szép öszeg, dehát a költségvetés rendberakása, mint tudjuk, százmilliárdokról szól.) Mindazonáltal a Fidesz javaslatát – mint mondtam – több szempontból is támogathatőnak, sőt, mi több, támogatandónak vélem..., és nemcsak azért, mert így az emberek „vérszomja” valamelyest kielégíthető (végül is jogos igény, hogy mások is „szívjanak”, ha már nekünk mindenképpen muszáj), mint inkább a dolog szimbolikus volta miatt.

Hiszen a szimbolikus ügyeknek még úgymond „békeidőben” is rendkívüli jelentőségük van, hát még egy olyan gazdasági válság legkellős közepén, amely – legalábbis elvben – kivétel nélkül mindenkitől áldozatot követel meg, ám amelynek kapcsán nem kevesen azt látják és tapasztalják, hogy az újabb és újabb terhek közel sem egyfomán oszlanak meg, hogy azokat megint az olyanokra rakják, akiknek már eddg is bőven kjutott a „jóból”. És ilyen körülmények között vajon miként lehet megindokolni (meg lehet-e egyáltalán) például a MÁV-vezér havi több mint 3 millióját, miközben az általa irányított „pénznyelő” százmilliárdos veszteséget görget maga előtt? Mégis van azonban ennek a – szocialisták által is helyesnek ítélt – Fidesz-tervezetnek egy-két komoly szépséghibája..., elsősorban az, hogy erősen megkésve érkezett, amiként az is kérdés, kiborult volna-e a bili bármikor is, ha nincs az a civil kurázsi, amelynek révén megismerhettük az eleddig homályban lévő fizetéseket. És ha már itt tartunk... Jómagam több mint álságosnak tartom azt a rácsodálkozással elegy felháborodást, amelyet a szocialista párt és a Fidesz politikusai produkálnak a cégvezetők horribilis pénzei láttán, hiszen ki vagy mi akadályozta őket abban, hogy korábban megismerjék ezeket az adatokat. Azt a hülyeséget ugyanis azonnal el kell felejteni, miszerint a fizetéseket korábban „ügyesen eltitkolták”..., hiszen ezt legfeljebb egy mezei választópolgár esetében lehet megtenni, ám egy országgyűlési képviselőnek olyan jogosítványai vannak, amelyek révén simán beleláthat a kártyákba, ha akar... Csakhát ezidáig senki sem akart. Éppen úgy, mint a honatyák mindenféle számla nélkül felvett költségtérítéseinek az ügyében, amely vérlázító gyakorlat megváltoztatása is csak azt követően vált sürgőssé a Tisztelt  Házban üldögélők számára, hogy – nem utolsó sorban a Seress Mária-féle akció kapcsán  – érzékelték a népharagot. Persze, akárcsak erre, úgy az állami vezetők fizetésének a lefaragására is igaz a mondás: jobb későn, mint soha.