Fájni fog vs nem kéne fájnia

Ha arra gondolok, hogy a szocialista párt eleddig már több alkalommal is visszariadt a keményebb válságkezelő intézkedésektől, akkor nem igazán csodálkozom a friss miniszterelnök-jelölt azon törekvésén, hogy az MSZP országgyűlési képviselővel – no, és a liberálisokkal – egy kötelezvényfélét („hűségnyilatkozatot”) írasson alá, amelyben a honatyák nem kevesebbet  vállalnak, mint hogy semmi szín alatt sem hátrálnak ki a Bajnai-csomag végrehajtása mögül, függetlenül attól, hogy az „fájni fog-e” vagy sem. A vagylagosság ez esetben természetesen messze nem azt jelenti, hogy én  magam sem vagyok meggyőződve a „megszorítások” szükségességéről, esetleg azok húsbavágó voltáról, mint inkább arra a véget nem érő hazai polémiára utal, amely úgy nagyjából arról szól, hogy tudniillik indokoltak-e egyáltalán a fájdalmas lépések, avagy az egész történetet meg lehetne olcsóbban (értsd: könnyebben) is úszni. Nos, azt, hogy belpolitikai vitáról van szó, egyáltalán nem véletlenül  hangsúlyoztam... mert amíg a külföld  már kész tényként kezeli, hogy az ország egésze számára újabb terheket jelentő program végigvitele elkerülhetetlen (lásd a The New York Times mai írásának azt a megállapítását, amely szerint „nincs fájdalommentes út Magyarországon a gazdasági válságból való kilábaláshoz”), addig a hazai ellenzék legnagyobb pártja továbbra is rendületlenül ragaszkodik a „nem kéne, hogy fájjon”-féle verzióhoz. Legutóbb például Szijjártó Péter húzta el a mézesmadzagot a választók előtt, mondván, „ha egy új választás után jitelességet és bizalmat élvező kormány kerül az ország élére, akkor mindjárt teremtődik 400 milliárd forintos mozgástér a költségvetésben”, a korrupció visszaszorítása révén 150-200 milliárd, és „ha a bürokráciát az EU szintjére csökkentjük, akkor három év alatt mintegy 700 milliárd forint kiadást lehet megtakarítani”.

Nos, mit mondjak, nemcsak impozáns, de igen könnyen népszerűsíthető elképzelések is ezek, elvégre nincs olyan hülye ember, aki ne úgy akarna kilábalni a gazdasági válságból, hogy közben neki magának az ég világon semmiféle áldozatot se kelljen hoznia..., a baj csak az, hogy ez a „Fidesz-csomag” számos sebből vérzik. Ott van mindjárt a hitelességből származó haszon dolga..., az ugyan igaz, hogy egy, a piacok bizamát élveő kabinet esetén kivédhető a hiteltelenségnek „köszönhető” felár, ám ez a bizalom  egyfelől nem azonnal teremtődik meg (vagyis rögtön nem sokat enyhít a gondokon, márpedig itt most „tűzoltásról” van szó), másfelől az is kérdés,  vajon megteremtődik-e egyáltalán, lévén a határainkon túl (is) jól emlékeznek még a Fidesz egynéhány piac- és tőkeellenes kirohanására, hogy a „ha kormányra kerülünk, úgyis visszacsináljuk az egészet” típusú ígéretekről (fenyegetésekről?) már ne is szóljunk. De legalább ennyire illuzórikusnak tűnik a korrupció elleni fellépéstől csodát remélni..., és nem azért, mintha a fekete- és a szürkegazdaságból származó pénzek „kifehérítése” semmit se hozna a konyhára (sőt!), csakhogy a hazai korrupcióellenes programok az elmúlt években kivétel nélkül mind zátonyra futottak (leszámítva egy-két olyan látványos, de sokat nem jelentő akciót, mint amilyen például a „számlalottó”), ahogy annak idején az Orbán-kormány is csak verbálisan küzdött a korrupció ellen, ami kétségkívül nagyon dícséretes dolog, pénzt azonban nem látni belőle. Ezért aztán a Fidesz helyében jómagam sokkal óvatosabban bánnék az ígéretekkel..., még akkor is, ha pontosan tudom, hogy az emberek csak rendkívül nehezen veszik tudomásul a realitásokat, és szeretnek álmodozni. Csakhát előbb-utóbb fel kell ébredni.