Bajnai, a „keresztapa”

Noha nem szeretnék csalódást okozni senkinek, azokat, akik a fenntebbi cím olvastán valamely izgalmas magyar maffiasztorit, netán a Hajdú-Bét Rt.-ügy idáig nem ismert epizódjait várják tőlem, ki kell ábrándítanom..., jóllehet az a történet, amelyről az alábbiakban lesz szó, a maga nemében semmivel sem érdektelenebb, mintha – teszem azt – a bűnözők világában kalandoznánk. Kezdjük talán onnan, hogy ha most feltenném Önöknek azt a – látszólag egyszerű – kérdést, hogy tudniilik mit gondolnak, ki is jegyzi valójában az úgynevezett „Bajnai-csomagot”, egyesek bizonyára azonnal az MSZP új miniszterelnök-jelöltjét neveznék meg, mások egyértelműen a szocialista pártot tartanák a tervezett intézkedések „gazdájának”  (megjegyzem, Orbán Viktor Fidesz-elnöknek is ez álláspontja), és persze, lennének olyanok is, akik újra csak a szabad demokratákat sejtenék a megszorítások mögött. Ám nagyon úgy tűnik, hogy egyik verzió sem igaz..., már legalábbis azon tények alapján, amelyeket az egyik internetes portálon olvashattunk, s amelyek meglehetős egyértelműséggel mutatják, hogy az ez idő szerint Bajnai Gordonnak és/vagy a szocialista pártnak tulajdonított „pakkot” az általunk hittnél valamivel korábban, egészen pontosan március 10-11-én (azaz Gyurcsány távozása és utódjának kiválasztása előtt) „bekészítették” nekünk..., ekkor írták alá ugyanis a magyar kormány, illetve az Európai Közösség képviselői azt a kiegészítő megállapodást (tőlünk Veres János, a pénzügyi tárca első embere és Simor András, a nemzeti bank elnöke, míg a másik oldalról Joaquín Almunia, az Európai Bizottság pénzügyi biztosa), amelyben lényegében azoknak az intézkedéseknek a végrehajtására vállaltunk kötelezetséget, amelyeket mindenki a Bajnai-MSZP-(SZDSZ) triumvirátus „találmányának” tart.

És bár Keller László, a Pénzügyminisztérium államtikára azt állítja, hogy a legutóbbi Magyar Közlönyben közzé tett kormányrendelet sokkal inkább a Gyurcsány Ferenc által még februárban bejelentett intézkedéseket rögzíti, semmint a Bajnai-csomag egyes elemeit, továbbá hogy „az IMF és az EU nem diktál Magyarországnak”, az azért mégiscsak elgondolkodtató, hogy az előbb említett szerződésben szinte szóról szóra azok a programpontok kaptak helyet, amelyeket Bajnai Gordon is bejelentett. Így – a teljesség igénye nélkül – megemlíthetjük a nyugdíjak indexálásának megváltoztatását, a 13. havi járandóság megszüntetését, a nyugdíjkorhatár három évvel való megemelését,  a lakástámogatási rendszer jogosultsági kritériumainak a megszigorítását, a lakáshitelek kamattámogatásának a csökkentését, a gyed módosítását, a szociális kiadások csökkentését, és így tovább, és így tovább..., vagyis mindazokat a súlyos intézkedéseket, amelyeket „Bajnai-csomagként” van „szerencsénk” ismerni, de amelyek esetében az egykori Wallis-vezér legfeljebb csupán amolyan keresztapa lehet. Akárhogy is van azonban, annyi teljesen biztos, hogy a dolognak – pártállástól függően – többféle olvasata is létezik; felfogható egyrészt úgy, hogy a világon semmi különös sem történt, csak éppen egy nemzetközi szerződésben is vállaltuk azokat a megszorításokat, amelyeket különben sem sem tudtunk volna elkerülni, de természetesen úgy is, hogy a nemzetközi szervezetek (a pénzvilág?) előírták nekünk, miket is kell tennünk, hiszen – ahogy szokták volt mondogatni – „az rendeli a nótát, aki fizeti prímást”..., márpedig nekünk prímásra az elmúlt időszakban általában csak hitelből tellett. Az aztán már egy másik ügy, hogy „nótázásra” most egy ideig aligha gondolhatunk.