A „csodafegyver”

Azt, hogy a „miként kezeljük a sajtót”-féle kommunikációs tréningek nem feltétlenül mindenhatóak, igen jól példázza a köztévé ma reggeli műsora, amelyben Dávid Ibolya MDF-elnök viselkedett vérbeli lúzer módjára, már amennyiben azt a riporteri megjegyzést, miszerint a jobboldalon sokan vélik úgy, hogy az MDF „a baloldal kiszolgáló pártjává válik”, nem intézte el egy sima válasszal, hanem arról kezdte el okítani a jelenlévőket, hogy mi is a dolga a médiának, és hogy milyen kérdések tehetők fel, milyenek nem. A történetet természetesen nem véletlenül idéztem, hanem annak a hírnek az apropóján, amely szerint Bencze József, az Országos Rendőr-főkapitányság vezetője a közeljövőben kommunikációs tréningre küldi a megyei főkapitányokat és a városi-kerületi kapitányokat, akik ilyen-olyan szituációas gyakorlatok segítségével ismerhetik majd meg az újságírók által alkalmazott kérdezési módszereket, technikákat. Nos, hogy mindez nem lesz haszontalan, az biztos, ám óvnék attól, hogy az ilyen kurzusokat bárki is egyfajta „csodafegyvernek” tekintse, amely még az olyan kényes (vagy legalábbis annak tartott) témák kezelését is pofon egyszerűvé teszi, mint például a cignyság és a bűnözés kapcsolata. Mert bár eddig a kutya se mondta ki, fogadni mernék arra, hogy a tréning ötletét Pászor Albert miskolci kapitány jókora botrányt kiváltó, „cigányozós” sajtótájékoztatója szülte, hiszen Bencze tábornok már a rendőrségi vizsgálat eredményét ismertető televíziós beszélgetés során is azt fejtegette, hogy az ezredes „kapott provokatív kérdéseket, amelyeket igyekezett is elhárítani”.  

Ismétlem, az effajta fejtágítók ellen a világon semmiféle kifogásom sincs, ha azokat nem a „miként is védhetjük ki a tetű újságírók ármánykodásait” jelszó égisze alatt szervezik. Mert bár készséggel elhiszem, hogy a média érdeklődése olykor igen kellemetlen, a magam részéről mégis több mint szerencsétlennek tartom, amikor olyanok előtt, akiknek tájékoztatási kötelezettségük van (és ilyenek az említett főkapitányok és kapitányok) a sajtót egyfajta mumusnak álítják be, amely mást sem akar, mint lépre csalni a gyanútlan „áldozatokat”. Ennél azonban sokkal, de sokkal fontosabb annak a félreértésnek (magyarázkodásnak?) a tisztázása, amely a Pásztor-ügyet egyfajta „kommunikációs bakinak” igyekszik beállítani, mivel erről – már legalábbis ahogyan én látom a dolgokat – szó sincs. Meggyőződésem szerint ugyanis az ezredes nem össze-vissza beszélt, továbbá nem nem tudta elhárítani a „provokatív” kérdéseket, amint azt Bencze József feltételezi (egyáltalán: mi az a hülyeség, hogy „provokatív kérdés”?), hanem nagyon is tudatosan mondta, amit mondott, hiszen önmagát nevetteti ki, ha olyan kérdésekben kezd el mellédumálni, amelyekről amúgy egy egész város tud és beszél. És éppen ez a bajom a Benczéék által gründolt kommunikációs tréninggel kapcsolatban is. Merthogy annak nem a sumákolást és a köntörfalazást, a válaszok megkerülését, a tények elhallgatását kellene szolgálnia (jóllehet ez esetben hasonló célt látok), hanem a kíméletlenül őszinte, a dolgokat a nevükön nevező, ugyanakkor korrekt, tisztességes tájékoztatást. Na, valami ilyesmire tényleg lehetne „gyúrni”.