Reformlázacska

Ha egy ország sikere csak attól függne, hogy a politikusai és a gazdasági szakemberei vajon hányszor ejtik ki a szájukon azt a szót, hogy „reform”, hazánk – úgyis, mint „Pannon Puma” –  reggelire fogyasztaná el az „ázsiai kistigriseket”, hogy a „Tátrai Tigrisről” és egyéb állatfajtákról már ne is szóljunk. Éppen ezért sajnálhatjuk nagyon, hogy a dolog nem ezen múlik, és bár itthon már vagy két éve jószerivel másról sem beszélünk, mint az átfogó, gyökeres változtatások mielőbbi elindításának szükségességéről, durva túlzás lenne azt állítani, hogy a magyar ember a reformok lázában ég..., ugyanis amit ez ügyben látunk, az erős jóindulattal sem más, mint egy kisebb hőemelkedés, esetleg egy hitvány lázacska. Így aztán engem ugyancsak megleptek annak a reprezentatív felmérésnek az eredményei amelyet a Szonda Ispsos készített, s amelyből többek között az derült ki – láss csodát! –, hogy az emberek 80 (!) százaléka nemcsak fontosnak, de egyenesen nélkülözhetetlennek véli az alapvető reformok végrehajtását Magyarországon. És hogy miről vallanak a számok? Nos, példának okáért arról, hogy tíz emberből több mint kilencen támogatnák egy, a mainál kisebb parlament létrehozását, aztán, hogy a megkérdezettek 86 százaléka áttekinthetőbb pártfinanszírozást akar, míg 68 az önkormányzatok számát csökkentené, továbbá hogy jelentős tábora van a nyugdíjreformnak, az áfa-növeléssel együtt végrehajtott munkáltatói és munkavállalói tehercsökkentésnek, no, és a családi pótlék jövedelamhatárhoz kötésének (55, 53 és 51 százalék). A közszféra béreinek, valamint a nyugdíjaknak a befagyasztását viszont már csupán 38, illetve 14 százalék tartja elképzelhetőnek, amiként azért sem sokan lelkesednek (39 százalék), hogy a gazdasági válságból való kilábalás érdekében nekik is kelljen valamilyen anyagi áldozatot hozniuk.

Nos, mi tagadás, a közvélemény-kutatási eredményekből kirajzolódó kép idilli..., már persze, ha csak felszínesen vizsgáljuk meg a fentebb említett adatokat. Ha azonban kicsit figyelmesebben, úgy rögtön beláthatjuk, hogy tűlzott örömködésre semmi ok. Legfőképpen is azért, mert a számokból egyértelműen kiderül, hogy az emberek többsége a reformokat a „fogjuk meg és vigyétek”-féle elv alapján képzeli el, vagyis minden további nélkül hajlandó támogatni akár a még oly radikális átalakításokat is..., feltéve, ha azok őt magát nem érintik. Ne értsenek félre, mindezt egyáltalán nem  szemrehányóan mondom, elvégre tökéletesen érthető, ha valaki sokkal szívesebben spórolna a politikusokon és a politikán (lásd az országgyűlés és az önkormányzatok „faragását”, pláne meg a pártfinanszírozás dolgát), mint saját magán, csakhát ennek az effajta mentalitásnak vannak olyan következményei, amelyek az egész ország (és így valamennyiünk) életét befolyásolják. Emlékezzünk csak például a vizitdíj, a tandíj és a kórházi napidíj esetére, amely kezdeményezések anélkül buktak meg (jóllehet itt nem annyira húsbavágó intézkedésekről, mint inkább afféle szimbolikus, a lehetséges reformok irányát jelző lépésekről volt szó), hogy akár cak egy pillanatig is lett volna bármekkora esély az elfogadtatásukra. És mindez nagyon könnyen így lehet a jövőben is, hiszen ha az egymásal viaskodó pártok a Szonda-mérésből indulnak ki, akkor nem kell mást tenniük, mint egynéhány – már ismert és jól bevált – mondatot harsogniuk („elég volt a nadrágszíjmeghúzásból”, „nem hagyjuk, hogy a polgárok terhei tovább növekedjenek”, „ne az emberekkel fizettessék meg a válság árát”, és így tovább, és így tovább), és máris taccsra tették a még oly nélkülözhetetlen átalakításokat is. És ahogy a mai helyzetet elnézem, így is lesz. De sebaj, szóban majd tovább reformálunk. Ahhoz ugyanis nagyon értünk.