Jé, tényleg change

Emlékszem, amikor vagy két hónappal ezelőtt arról írtam, miszerint „a jelek azt mutatják, Obama nem üres ígéretekkel kápráztatta el az USA polgárait, hanem nagyon is komolyan gondolta, hogy minden fronton eljött az ideje az átfogó változtatásoknak”, akadt jó néhány olyan olvasó, aki nekem szegezte a kérdést, vajon mire is alapozom az Egyesült Államok új elnökével kapcsolatos reményeimet. És hát, tényleg, be kell vallanom, akkoriban mindez aligha volt mást a részemről, mint amolyan kincstári optimizmus, amelyre legfeljebb Obama addigi életpályája (iskolái, jogászi végzettsége, szenátori munkássága, stb., stb.) adhatott némi okot. Azóta viszont történt egy s más, és noha e sorok születésekor még nem telt el  48 óra azóta, hogy az USA első fekete bőrű elnöke letette a hivatali esküt, olyan lendülettel látott munkához, amely még a benne afféle új Messiást látókat is meglepte. No, nem elsősorban arra gondolok, hogy tudniillik a  hatalom átvétele után szinte azon nyomban a távozó George Bush utolsó rendeletei végrehajtásának a leállítására utasította az érintetteket, hiszen ezt teszi valamennyi új elnök, hanem azokra az intézkedésekre, amelyek egytől egyig rímelnek a kampányában tett választási ígéretekre..., kezdve az iraki kivonulás részleteinek kidolgozására irányuló megbeszélésektől, a guantánamói támaszponton folyó perek felfüggesztésén át egészen a palesztin és az egyiptomi elnökkel, az izraeli miniszterelnökkel és a jordán királlyal való telefonbeszélgetésekig, hogy a lobbisták tevékenységének megszigorítását, avagy a fehér házi adminisztrció legjobban kereső tagjai fizetésének az azonnali befagyasztását már ne is említsem.

A történet persze, nem feltétlenül érdemelne ennyi figyelmet a részemről, ha annak nem lennének számunkra is megszívlelendő tanulságai. Mert bár az amerikai elnöki rendszer sok ponton eltér a hatalomgyakorlás idehaza bevett formájától, az Obama-sztoriból mégis lehetne (kellene?) tanulniuk azoknak, akik egy ország irányítására vállalkoznak. És itt nem kizárólag az olyan hülyeségekről van szó, mint a nálunk (is) meghonosodott 100 nap türelmi idő (amelyre csak annak van szüksége, akinek fogalma sincs, mit kellene tenni), pláne meg nem arról, hogy valaki homlokegyenest szembe menjen a saját választási ígéreteivel – ugye, ezért a példáért sem kell túlságosan messzire mennünk – , hanem egyfajta rátermettségről, azaz azon tulajdonságok meglétéről vagy hiányáról, amelyek alkalmassá tesznek-tehetnek valakit a vezetésre. Ott van mindjárt az a gyorsaság és az a határozottság, amelyet Obama bemutatott (vessük ezt össze a hazai  döntéseket jellemző töketlenkedéssel és az átgondolatlan ötletelésekkel), és amelyet nem csupán a mai világ követel meg, de amelyet az emerikai polgárok is teljes joggal várnak el attól az embertől, aki minden területen  átfogó változásokat ígért. No, és persze, ott vannak azok a szimbolikus döntések, amelyeket magam sok-sok másnál fontosabbnak tartok. Mert azt ugye, senki sem gondolja komolyan, hogy a fehér házbeli „bérstop” takarékossági okok miatt született..., csakhát amíg a költségtérítésekkel pofátlankodó pitiáner magyar politikusoknak lövésük sincs arról, vajon mit gondolnak és éreznek a választóik (és ha lenne is, magasról tojnak rá), addig az USA elnöke nem átallotta azt mondani, hogy „gazdasági vészhelyzet idején, amikor családok kénytelenek összehúzni a nadrágszíjukat, Washingtonnak is hasonlóképpen kell cselekednie”. Hát, igen..., van egy kis távolság Washington és Budapest között. És nem csak az a kilencezer kilométer.