„Fontos, hogy világosság legyen”

[caption id="" align="aligncenter" width="465"] Ha van valami érdekes hír, azt én tudni szeretném minél hamarabb. Ez a mániám. FOTÓK: DARNAY KATALIN
[/caption]– Szokott újévi fogadalmakat tenni?
– Nem. Ilyenkor olyanokat mond az ember, amit nehéz teljesíteni. Ezért inkább én nem mondom ki. De egy napon például leszoktam a dohányzásról. Pontosan emlékszem rá, öt évvel ezelőtt történt, november 23-án. Előtte már többször próbálkoztam sikertelenül. Erős dohányos voltam, napi 35 szálat szívtam. Közben sokat dolgoztam, és a nikotin doppingolt. Szenvedélyemmé vált. De 46 év dohányzás után úgy éreztem, hogy telítődtem, és elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy nem lehet már tovább csinálni. Ha akkor nem hagyom abba, akkor ma már biztosan nem élek. Azóta többször rá akartam már gyújtani, de ilyenkor mindig azt mondom, hogy csak egy fél órát bírjak ki. Miután letelik, azt mondom, hogy na, még egy órát! Azóta egymás után mennek az órák. Újévi fogadalomként csak azt szoktam mondani, hogy meg fogok javulni, de ez eddig nem sikerült.

– Miben szeretne megjavulni?
– Erről nem érdemes beszélni. Titok. A megjavulás annyit tesz, hogy olyan rossz dolgokat próbál az ember elhagyni, amiket szeret. A legrosszabb szokásom a cigaretta volt, és le tudtam róla szokni. Emiatt azért adtam magamnak egy jó jegyet.

– Mit hoz önnek az új év?
– Csak annyit tudok, hogy két színdarabban fogok játszani. Még most alakul a dolog, nem is mondok többet róla. De nem vagyok megijedve, mert van elég feladatom. Most a Dollárpapa főszerepét játszom a Karinthy Színházban, és vidékre is járok fellépni, verset mondani. Nem vagyok munkaszűkében.

– Mikor pihen?
– A január egy kicsit mindig csöndesebb, de ez nem is baj, ilyenkor feltöltődöm. Akkor már esik a hó, nem lehet vidékre menni. Jobban is esik, ha nem kell órákat utaznom, és esetleg kitenni magam egy hóviharnak. A szerelmesek napján, február 14-én van a születésnapom. Az a fordulópont, onnan már látni, hogy lesz itt még tavasz.

– Jól érzi magát?
– Lekopogom, hogy igen. Semmi bajom sincs. Egy pár évvel ezelőtt még nem is gondoltam volna, hogy ilyen idős leszek. Azt hittem, hogy az örök életre 45, legfeljebb 50 éves koromban fogok átlavírozni. Azzal persze tisztában voltam, hogy egy után a kettő jön, meg hogy a hatvan után a hetven. Csak azt nem tudtam, hogy ez ilyen gyorsan megy. Meglepő az idő múlása. Ötven évig ugyanis nem számított a kor. Addig még a haj sem őszül annyira, de ha mégis, akkor az sármos. Most már annak örülök, hogy még van hajam, és egy cseppet sem baj, hogy ősz. Sokat változik az ember az évek alatt. De ez a hölgyekre nem vonatkozik, mert ők nem öregszenek, mindig gyönyörűek és fiatalok maradnak.

– Szilveszterkor a Bolondos vakáció című, 1968-as filmjét vetítette a tévé.
– Jó érzés, ha leadják egy-egy filmemet. Jó emlékeket idéznek. A Bolondos vakáció elkészítésekor például még fiatal kezdő voltam. A film másik szereplője, Ernyei Béla akkor disszidált. Ezért az utolsó snittet, amiben együtt játszottunk, úgy vettük fel, hogy ő Bécsben volt, én meg itthon. Úgy oldottuk meg a jelenetet, hogy ő a fürdőszobában van, és a csukott ajtó miatt nem látszódik. A hangot pedig utólag vettük fel Bécsben. Nem jöhetett ugyanis haza, mert lecsukták volna. A rendező a nagyszerű Makk Károly volt. Ami pedig a televíziókkal való kapcsolatomat illeti, egy-két évvel ezelőtt még benne voltam a szilveszteri műsorokban, most azonban nem így jött ki a lépés. De hogy vetítik a filmjeimet, az jó.

– A lánya követte önt a pályán. Örült neki?
– Egy nőnek ez nehéz foglalkozás. Elindulni is és folyamatosan jelen lenni is. A lányom eminens tanuló volt, felvették a jogra, két és fél évet el is végzett. Nem gondoltuk volna akkor, hogy színésznő lesz, mert semmi jele nem volt ennek. De utána felvették a Színművészeti Főiskolára is, és otthagyta a jogi egyetemet. Orsikám vidéken volt négy évig, szép szerepeket játszott. Most szabadúszó, de szerencsére van munkája. Játszik a Karinthyban és a József Attila Színházban is. A fiam, Ádám, pedig újságíró lett.

Névjegy

Édesapja görög katolikus pap volt. Mielőtt felvették volna a Színház- és Filmművészeti Főiskolára 1957-ben, dolgozott kifutófiúként, csillésként föld alatti építkezéseken és anyagmozgatóként is.

1961-ben diplomázott, és Miskolcra szerződött. 1963 és 1974 között a budapesti Nemzeti Színház tagja volt, majd 1990-ig a Madách Színház társulatához tartozott. Rövid szabadúszás után 1991-ben szerződött a József Attila Színházhoz, amelynek a mai napig tagja.

Díjai: Jászai Mari-díj (1966, 1974), Farkas-Ratkó-díj (1967), SZOT-díj (1970), érdemes művész (1978), Erzsébet-díj (1992), József Attila-gyűrű (1994), Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének polgári tagozata (1997), Kossuth-díj (1998).

– A fia egyszer megírta, hogy mennyire bosszantja, hogy mindenki azt hiszi róla, hogy Schütz Ila az édesanyja.
– Igen. Összeboronáltak minket. Sajnos Ila 58 éves korában úgy gondolta, hogy neki ebből az életből elég. Harminc évig játszottunk együtt. Nagy barátság volt köztünk. A Jövőre veled ugyanitt! című darabot majdnem ötszázszor játszottuk el a közönségnek. De ezen kívül volt egy önálló estünk is. Ila férje vitt minket kocsival a vidéki fellépéseinkre. Amikor egyedül ment el fellépni, mindig megkérdezték tőle, hogy hol a férje. Mire ő válaszolt, hogy hát itt ül. Erre meglepetten visszakérdeztek: „Miért, nem a Sztankay az?”.

– Ön hogy indult el a pályán?
– Hamar bekerültem a fősodorba. Szerencsém volt, felfigyeltek rám, adtak egy szerepet, amiben sikerült jól teljesítenem, így jött a következő feladat meg a következő. Így kaptam meg Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! főszerepét, ami meghozta a sikert. Majd odaadták Rómeó szerepét is. Eljátszottam Sztálint, Hitlert, Napóleont, Kálvin Jánost, Mátyást, Goebbelst, szinte mindenkit a történelemből.

– Sokszor hallhattuk önt énekelni is. Honnan a zene szeretete?
– Az édesapám görög katolikus lelkész volt. A Rákosi-korban én segédkántor voltam nála. Orgonáltam és énekeltem is. Ebből adódott, hogy megtanultam zongorázni, bár már megkopott a tudásom.

– Szokott még zenélni?
– Az unokaöcsémtől kaptam egy ötoktávos szintetizátort. Nem hétoktávos, mint a zongora, de mindent le lehet rajta játszani. Bájos kis szerkentyű. Mostanában kicsit elhanyagolom, de a jogfolytonosság azért megvan. Ha eszembe jut egy dallam, akkor le tudom játszani. Emlékszem még, Vujicsics Tihamér – ő írta egyebek között a nagysikerű Bors és A Tenkes kapitánya című tévésorozat zenéjét is – a szatyrában hordott egy gyerekzongorát, amin csak két oktáv volt. 1969-ben együtt dolgoztunk a Szentendrei Teátrumban, és a próbák alatt csak előkapta szatyrából a kis hangszerét, és azon játszotta le a kívánt dallamokat.

[caption id="" align="alignright" width="235"] „Jó érzés, ha leadják egy-egy filmemet. Jó emlékeket idéznek.”
[/caption]– Szenvedélyesen gyűjti a rádiókat és a zseblámpákat. Miért?
– Bárhova megyek, legyen az a kocsim vagy a lakásomban a fürdőszobától kezdve az illemhelyig bármelyik helyiség, mindenhol van rádió. Az életünk felgyorsult. Most világméretű gazdasági zűrzavar van például. Érdekel. A rádiókat hol itt kapcsolódom be, hol ott. Van, hogy fél napig nem kapcsolom be, de van, hogy éjszaka is hallgatom. Ez egy állandó tájékozódás a részemről. Engem ez vonz. A tévében is vannak ugyan hírek, de azok inkább szórakoztató jellegűek. A rádió minden órában friss híreket mond. Ha van valami érdekes hír, azt én tudni szeretném minél hamarabb. Ez a mániám. Ezért ha tehettem, mindig vettem egy rádiót, és mára tele van velük a lakás. Szinte minden méretből és színből van már.

– És mi a magyarázat az elemlámpára?
– Kilencéves voltam a második világháborúkor. Sajnos le kellett költöznünk a pincébe, ahol ötven napot kellett eltöltenünk. Már az összes kerület felszabadult, de ahol mi voltunk, ott a legvégsőkig folyt a harc. Ráadásul nem elég, hogy a pincében kellett lennünk, de ahogy lementünk, két nap múlva kialudt a villany. Egy idő után elfogyott a gyertya, kifogyott a petróleum a lámpákból, és már nem tudtunk mivel világítani. Ott maradtunk a sötétben legalább 35 napig. Borzasztó volt. Komoly sokkhatás ért. Szeretem a sötétet, abban tudok jól aludni. De egy biztos: ha sötét van az akaratomon kívül, fontos, hogy tudjak világosat csinálni. A jóisten azt mondta, hogy legyen világosság – és lőn. Én meg a magam részéről az elemlámpákkal készültem fel. Nem hasonlítom magam a mindenhatóhoz, de fontos, hogy világosság legyen körülöttem. Az életem minden területén.

1961-ben diplomázott, és Miskolcra szerződött. 1963 és 1974 között a budapesti Nemzeti Színház tagja volt, majd 1990-ig a Madách Színház társulatához tartozott. Rövid szabadúszás után 1991-ben szerződött a József Attila Színházhoz, amelynek a mai napig tagja.

Díjai: Jászai Mari-díj (1966, 1974), Farkas-Ratkó-díj (1967), SZOT-díj (1970), érdemes művész (1978), Erzsébet-díj (1992), József Attila-gyűrű (1994), Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének polgári tagozata (1997), Kossuth-díj (1998). Sztankay István „Jó érzés, ha leadják egy-egy filmemet. Jó emlékeket idéznek.” Ha van valami érdekes hír, azt én tudni szeretném minél hamarabb. Ez a mániám. FOTÓK: DARNAY KATALIN -->