A rendíthetetlen

„Én szociáldemokrata értékrendet vallok magaménak, mit keresnék egy jobboldali párt listáján?” – válaszolt kérdéssel a Fideszel kapcsolatos politikai ambícióit firtató kérdésre egy lapinterjúban Gaskó István, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezetének elnöke. Nos, vélhetően igen sokat – felelhetnénk erre, ha mondjuk viccelődni akarnánk, csakhát ki az, aki sztrájkügyben szívesen élcelődik..., még akkor is, ha a VDSZSZ vezetőjének ezúttal is volt néhány olyan kijelentése, amely után az ember feljogosítva érezhetné magát egy kis ironizálásra. No, nem feltétlenül az előbb idézett szociáldemokrata értékrendes, „mit keresnék...”-féle mondatra gondolok – elvégre miért lenne Gaskó számára vonzó a politikai karrier, ha egyszer élete végéig nyugodtan ücsöröghet az elnöki székben (ahogy azt majd'' két évtizede teszi), méghozzá a magyar átlagfizetés sokszorosáért –, sőt, még csak nem is arra, hogy a bérmegállapodást a vasutas-szakszervezetek közül az egyedüliként elutasító VDSZSZ naponta új és új igényekkel áll elő..., ennél ugyanis lényegesen érdekesebbnek gondolom Gaskó azon állítását, hogy tudniillik a követeléseik elutasítása mögött „a miniszterelnök politikai bosszúja áll, az egészségbiztosítás privatizációja elleni tiltakozásban játszott vasutasszerep miatt”, illetve hogy „a társadalmi támogatottságunk jóval nagyobb, mint amit a közvélemény-kutatások kimutatnak”.  

Hát, hogy kinek miről árulkodnak ezek a mondatok, arról fogalmam sincs, nekem mindenesetre egyfajta védekezésnek tűnnek. Ez bizonyos fokig érthető is, hiszen a lassan-lassan a VDSZSZ örökös elnökének tekinthető Gaskó már sokadik hónapja kísérletezik az általa nemes egyszerűséggel csak „gördülő sztrájk”-nak nevezett munkabeszüntetéssel.., anélkül, hogy akár csak a legcsekélyebb sikerre is reménye lett volna. És mivel a totális eredménytelenséget – a sztrájkvezér jelenleg megingathatatlan pozíciója ellenére is – valahol valakik előbb-utóbb azért számon érik, nyilvánvalóan nem jön rosszul, ha a folyamatos kudarcot Gyurcsányék politikai bosszújával indokoljuk. Amit persze, egyáltalán nem lehet kizárni, elvégre ki lát bele a politikusok fejébe, ám a számomra nem túl életszerű, hogy a népszavazás több mint hárommillió „igen”-jéért egy alig 12 ezer tagot számláló szakszervezeten verjék el a port. Ezért aztán erről beszélni pont olyan kétségbeesett magyarázkodás, mint a közvélemény-kutatók által mértnél izmosabb társadalmi támogatottságra hivatkozni..., amit kizárólag olyas valaki tehet meg, aki nem olvas lapot, nem néz tévét, nem hallgat rádiót, és még csak egy vacak vasútállomáson vagy buszpályaudvaron sem fordult meg sztrájk idején. Gaskó István azonban nem lenne Gaskó István, ha hagyná magát megzavarni a tényektől, s nem szervezné afféle rendíthetetlen ólomkatonaként az újabb és újabb munkabeszüntetéseket. És bár bizonyítani nem lehet, néhány konkurense szerint Gaskó célja nem más, mint egyfajta karakterépítés..., azt szeretné elérni, hogy idehaza ő legyen „A Szakszervezető Vezető”. Nos, lehet, hogy így van, lehet, hogy nincs, nem tudom. Azt viszont igen, hogy az ilyen nagyra törő tervekhez nem árt(ana) egy icike-picike győzelem.