Elgárdásodunk?

Miután a még oly tetszetős összeesküvés-elméletekben sem hiszek, igen erős fenntartással fogadtam az egyik országos napilap most megjelent  írását, amelynek szerzője egy, talán a nem is nagyon távoli jövőben bekövetkező cigány–magyar polgárháborút vetített előre, mondván „...ördögi tervet eszeltek ki, és a maguk szempontjából tehetségesen hajtják végre azok, akik minden jel szerint lángba akarják borítani az országot. Akik hasznot remélnek cigányok és nem cigányok egymásra uszításából. Akik abban reménykednek, hogy a saját bajaikat és csak a saját bajaikat érzékelő embereket jól irányzott hazugságokkal, cigányokkal szemben felgyűlt előítételeik, düheik valódi okainak és valódi gyógymódjainak elhallgatásával, és mindenek felett gyűlölködő propagandával meg tudják vadítani.” Félreértés ne essék, a diagnózist bizonyos szempontból pontosnak, sőt, korrektnek tartom, hiszen vitathatatlan, hogy a romákkal szemben megmutatkozó – és az elmúlt időszakban érzékelhetően növekvő – indulatok jelentős része mögött egyéb természetű, alapvetően szociális problémák húzódnak meg, amiként az sem kérdéses, hogy erre a feszültségre egyesek (nyilván valamiféle politikai haszon reményében) „rá is játszanak”. De ha ez így is van, mégsem feltételezem, hogy valahol valakik tudatosan egy olyan, etnikai alapú polgárháború kirobbantásán mesterkednének, amelynek a következményei beláthatatlanok, ám amely nyilvánvalóan hosszú évekre megpecsételné az ország sorsát.  

Ugyanakkor azt is tudom, hogy a dramaturgia ősrégi és íratlan szabálya (miszerint a színpadi szoba falán függő pisztoly előbb-utóbb biztosan elsül), az életben is működik..., ami az esetünkben annyit tesz, hogy ott, ahol különféle gárdák masíroznak, csak idő kérdése, hogy valamilyen összecsapásra is sor kerüljön közöttük. Igen, gárdákat mondtam, és a többes szám használata egyáltalán nem véletlen, ugyanis Kolompár Orbán néhány nappal ezelőtti mondatait, amelyekben arra szólította fel a roma társadalmat, hogy „...tegye félre a pártpolitikai és egyéb kötődését, fogjon össze a hazai cigányság érdekeiért, vegyen részt egy önvédelmi mozgalom megszervezésében, és mutassa meg, hogy ha úgy adódik, akkor képes megvédeni magát”..., nos, többen is egyfajta „cigány gárda” zászlóbontásaként értékelték. És bár Lévai Katalin szocialista európai parlamenti képviselő utólag azt mondta, kiforgatták az Országos Cigány Önkormányzat elnökének a szavait, amelyekkel nem egy félkatonai, a Magyar Gárdához hasonló szervezet megalakítására utalt, hanem egy törvényes keretek között működő érdekvédelmi csoportosulásra, az elhangzottak mégsem megnyugtatóak. Hiszen ha a korábban említett polgárháborús víziót egyfajta túlreagálásnak is gondolom, a ma meglévő ellentétek eszkalálódását magam sem zárom ki. Különösen addig nem, amíg vannak és lesznek olyanok, akik ilyen-olyan gárdáktól és gárdistáktól várnak bármiféle megoldást..., vagyis, amíg az a bizonyos pisztoly ott lóg a falon.