Tantermi erőszak

Erős a gyanúm, ha nincs a józsefvárosi iskolában a pedagógus orra előtt csaptelepet lengető hülyegyerek – akit mellesleg szerdán ki is rúgtak a sulijából –, most sem az újpesti, sem a somogyi „kollégájának”, illetve  „kolleginájának” nem kellene egy új iskolával megbarátkozniuk, sőt, még mindig vidáman (nem mellesleg pedig: büntetlenül) verhetnék oldalba, esetleg köphetnék le tanáraikat, vagy terrorizálhatnák osztálytársaikat. Ám a nagy port felvert eset nyomán – ahogyan az már idehaza lenni szokott – beindult a gépezet: intézkedést sürgetett Szili Katalin házelnök, Gémesi György, a Magyar Önkormányzatok Szövetségének elnöke, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, no, meg persze, létrejött a Hiller-féle bizottság is, amelyről a legfrissebb hír az, hogy... ülésezett. És bár nem zárhatjuk ki, hogy ennyi okos embernek előbb-utóbb csak eszébe jut majd valami, az ilyen bizottságosdis történetekkel magam nagyon óvatos vagyok, mert azt látom, hogy a magyaros nekibuzdulás többnyire nem megoldást, hanem csak bizottságot szül, amelynek tagjai néhányszor találkoznak, gyártanak pár kiló papírt, hogy aztán minden maradjon a régiben..., egészen a következő botrányig. 

Talán ezért is van, hogy én az iskola attrocitások kérdéskörét sem bonyolítanám túl, s „csak” egyetlen célt próbálnék meg elérni: azt, hogy valahogy megállítsam a tanárok tekintélyének hosszú ideje tartó hanyatlását, hiszen alapvetően ennek „köszönhető”, hogy ma az rúg bele egy pedagógusba (a szó átvitt és valós értelmében egyaránt), aki éppen arra jár..., legyen szó akár egy fél analfabéta szülőről, akár egy ilyen-olyan lelki defektusokkal küszködő diákról. És ez még akkor is így van, ha tudom, ez a feladat messze nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, hiszen a tanári hivatás presztízsének növeléséhez sok minden szükséges: kezdve az olyan „apróságoktól”, mint a szolidaritás, hogy legalább a szakmabeliek ne fikázzák egymást (lásd a „nyóckeres” iskola igazgatónőjének nyilatkozatait), az elfogadható bérezésen keresztül egészen a tanárképzés újragondolásáig...,  már ha nem akarjuk, hogy továbbra is főként azok válasszák ezt a pályát, akik a világon sehova máshová sem kellenek.  

Persze, nem is Magyarországon élnénk, ha éppen a tanárverések dolga  nem kapott volna politikai színezetet, amennyiben néhányan a liberális oktatáspolitikát okolják a kialakult helyzetért. Hogy kisebb vagy nagyobb részben van-e igazuk (ha egyáltalán igazuk van), azt nem tudom, de azért annyit mégis megjegyeznék, hogy a pedagógusok tekintélyének csökkenése már akkortájt elkezdődött, amikor még híre-hamva sem volt az iskolai liberalizmusnak, s hogy jó néhány országban folyik ugyanilyen szellemben az oktatás..., anélkül, hogy a miénkhez hasonló, durva cselekményekre sor kerülne. Arról már nem is beszélve, hogy az egymásra mutogatás, a kölcsönös vádaskodás aligha segítheti az iskolai erőszak felszámolását. Márpedig ez lenne a cél. Mert én például nem szeretném, hogy a tanárverés is egyfajta hungaricum legyen.