Egy magyar csoda

Még most is, hogy egyet aludtam a nagy izgalmakra, hihetetlennek tűnik a dolog: válogatott jégkorongozóink a Japánban megrendezett divízió 1-es világbajnokságon veretlenül, ötből öt mérkőzésen diadalmaskodva végeztek az első helyen, s jutottak föl a legjobbak közé. Abba az elitbe, ahol olyan hokikultúrával rendelkező országok találhatók, mint az Egyesült Államok, Kanada, vagy éppen Oroszország, Csehország, Szlovákia, Finnország, Svédország, hogy csak a legismertebbeket említsem. És hogy ez milyen fantasztikus, már-már felfoghatatlan siker, azt a hoki világát ismerőknek aligha kell magyarázni, de talán azoknak sem, akik tegnap vagy az elmúlt napokban csak úgy véletlenül ültek le a televízió elé. Merthogy ebben a néhány napban (akár Szapporóban, akár idehaza, akár bárhol a nagyvilágban) nagyon jó érzés volt magyarnak lenni. És nem pusztán a győzelmek miatt, hanem azért, mert egy olyan csapatnak szoríthattunk, amely szimpatikus, amely szerethető, amely minden meccsén az utolsó erejéig küzdött, s amely nagyon-nagyon rászolgált arra, hogy valóra váltsa azt az álmot, ami az elmúlt években mindannyiszor – nem ritkán a legutolsó pillanatban – meghiúsult. 

De talán nem is véletlen, hogy hetven esztendően keresztül kellett várnunk erre a napra – utoljára 1939-ben szerepeltünk az elitben –, hiszen idehaza jószerivel az összes olyan feltétel hiányzott (és hiányzik még ma is), amely garantálhatná e sportág eredményességét. A magyar bajnokság – amelynek nívója olyan, amilyern – igazából egy-két csapatra korlátozódik, pályáink alig vannak (fedettek meg pláne), a támogatók száma sem sok, és hát, a központi sportvezetés részéről sincs meg az az erkölcsi és anyagi segítség, amelyet más, sokszor gyengébben teljesítő szövetségek megkapnak. De hátha majd most, e tényleg világraszóló bravúr hatására változik a helyzet: talán a jövőben még több kisgyerek kezd el jégkorongozni, és talán a lehetséges szponzorok is rájönnek, hogy érdemes pénzt áldozni erre a sportágra. Ézek (és csakis ezek) jelenthetnek garanciát arra, hogy a magyar hokisok hosszú idő keresztül ott szerepelhessenek majd a világ élvonalában, s okozzanak még több örömöt a hazai szurkolók szépen gyarapodó táborának.

No, de ne szaladjunk ennyire előre..., egyelőre csak örüljünk közösen ennek a váratlan, ám titokban nagyon remélt – nem mellesleg pedig száz százalékosan megédemelt – sikernek. Amely számomra elsősorban azt mutatta meg, hogy nincsenek megvalósíthatatlan álmok, ha egy közösség tagjai együtt és kitartóan képesek harcolni a célok eléréséért.