Gyermekkori, öregkori és történelmi hiedelmek

Rakásra haltak az emberek az Egri csillagokban. Hullottak a várfalról lefelé, mint szél tépázta tetőről az elvált cserepek. Izgalmas film volt. Gyerekfejjel azt hittem: ez a sok statiszta azért hagyja ott a fogát, illetve töri ki a nyakát ilyen könnyen, mert olyanok jelentkeztek szerepelni, akik amúgy is öngyilkosok akartak lenni. Ugyanezt képzeltem a vasárnapi jugoszláv indiános filmekről, amiket imádtam, élükön Gojko Miticcsel. Rá sem kérdeztem, valóban így van-e. A gyerekfantáziának bőven elég a saját termés, nincs szüksége visszaigazolásra a felnőttektől.

Az öregekről nem hiába mondják: olyanok, mint a gyerekek. Barátom nyolcvanhét éves nagyapját A gyűrűk urát nézve kirázta a hideg: „nahát, ennyi halott embert!” – „De papa, ez csak egy film!” – magyarázták az unokái. „Hogy-hogy? – értetlenkedett az öreg. – Hát ez mind nem igaz?” Aztán olyan is van, amikor valaki tényeket nem hajlandó elhinni. Anyai nagyapám a haláláig meg volt győződve róla, hogy a szenzáció, miszerint egy Jurij Gagarin nevű ember járt a világűrben, szemenszedett hazugság. „A russzkik találták ki” – legyintett az öreg, aki már akkor sem hitt az oroszoknak, amikor malenykij robotra akarták vinni. „Fogtam magam, a szemükbe nevettem, hátat fordítottam nekik, és szépen hazasétáltam” – mesélte mindig. Mert nem felejtette el az orosz kiskatonáknak, hogy elzabrálták a biciklijét.

Aztán itt van az élesztő esete. Barátom és a húga, meg a környékbeli gyerekek sokszor játszottak kint a határban indiánosdit. Márpedig az ilyesmi halál nélkül nem ment. Valaki mindig ott maradt a csatatéren. Hanem a gyerekek jól az eszükbe vésték, ahogy az anyjuk utánaszólt az apjuknak, amikor az vásárolni ment: „aztán hozzál ám élesztőt!” Így hát ők is azt kiabálták egymásnak a halott felett: „hozd az élesztőt!” Ami ugyan piszkosfehér volt és büdös, de hatott: a halott feléledt.

Pap nagybátyám miséire évtizedekig járt egy asszony. Jámbor teremtés volt, így hát soha senki nem mert szólni neki, amikor a népéneknél a „László királyunk vitéz lovagságát,/Ó, ha csak azt látnád!” sorok helyett rendre azt harsogta: „László királyunk vitéz lova sánta,/Ó, bár ha csak látna!” Úgy szállt a sírba szegény, hogy a sánta és vak ló felgyógyulásában reménykedett. A gyerekkor sok félreértést hoz a felnőttek világáról. Például, hogy az „Órás és ékszerész” cégérfelirat „Óriás és ékszerész”, amiből az következik, hogy a házban egy valóságos óriás lakik együtt a mesterrel. Nem beszélve a babák tüskefrizurájáról, amit abban a hiszemben ügyködtünk össze, hogy nekik is kinő a hajuk, mint nekünk.

De mindez eltörpül kedves tanárnőm esete mellett. „Volt egy Lenin-kép otthon a falon – mesélte –, azt nézegettem, miközben nagyanyám felolvasta a híreket. Tele a legelrettentőbb esetekkel rablótámadásokról, gyilkosságokról. Egy idő után valahogy olyan sunyi pofa lett nekem ez a Lenin. Javában tartott a szocializmus, de én felnőttként sem bírtam szabadulni az érzéstől, hogy micsoda gazember.”