Kész tanulmány

A jelek szerint egy tanulmány megvásárlása miatt kénytelen távozni posztjáról Pimper Richárd, a Miniszterelnöki Hivatal kabinetfőnökének helyettese, szakállamtitkár. No, nem arról az anyagról van szó, amelyről a minap magam is írtam, s amely azt mutatta meg, miként lehet nettó ötmilliót keresni úgy, hogy egy száznyolcvan oldalas írásnak a döntő hányadát kiollózzuk, s csupán néhány lap a mi szellemi termékünk. Nem, ez egy másik tanulmány, amelyért azonban úgyszintén a MeH fizetett (ezúttal több mint hatmilliót), s amely – ha egyáltalán lehet ilyet mondani – még sajátságosabb képet fest az érintettek „tanulmányvásárlási” szokásairól.

Ez a második, úgynevezett „államtitkár-buktató” iromány – amelyről először egy internetes portál adott hírt – igen hangzatos címet visel (Regionalizáció, mint a gazdasági fejlődés egyik lehetősége Magyarországon), ami alapján akár azt is gondolhatnánk, hogy egy komoly munkáról van szó. Csakhogy, mint kiderült, a Pimper által elfogadott és kifizetett anyag – s most hadd idézzem Daróczi Dávid kormányszóvivőt – „...nem felelt meg a joggal elvárható minőségi követelményeknek”. Ha nem próbálunk meg finomkodni, s magyarra fordítjuk Daróczi szavait (aki különben igen nagy kínokat élhet át, miközben megkísérli megmagyarázni a történteket), akkor úgy néz ki a helyzet, hogy leperkáltak egy csomó pénzt egy olyan fércműért, amely elavult információkon alapszik, emellett hemzseg a magyartalanságoktól, az értelmetlen mondatoktól, sőt, mi több, a végtelenül durva helyesírási hibáktól. Az már csak afféle hab a tortán, hogy a munkát egy olyan cég jegyzi, amelynek tulajdonosa egy targoncák árusításával foglalkozó kecskeméti illető, aki állítja, semmi köze a kérdéses tanulmányhoz.

Noha az államtitkárt menesztették, s Daróczi szerint a pénzt is visszafizetteti a MeH, számomra erősen kérdéses, lett volna-e bármiféle következménye a dolognak, ha „nem borul ki a bili”, azaz, ha nem kap nyilvánosságot az ügy. A két, egymáshoz nagyon sokban hasonlító eset egyébként jól mutatja azt a pofátlanságot, amely a homályban maradó „szerzők” részéről megmutatkozik, akik azért a pár milláért még annyi fáradtságot sem vesznek, hogy az átadott anyagnak mondjuk csak a felét lopják valahonnan, meg hogy egy istenverte helyesírás-ellenőrző programot végigengedjenek a sorokon, ha már annyira bunkók, hogy az elemi hibákat sem képesek felismerni.

És ha már itt tartunk, nekem is lenne egy tanulmányötletem, amelyet ezúton fel is ajánlok a Miniszterelnöki Hivatal számára. Rövid összefoglalása a következő: „A munka arra keresi a választ, hogy az állami szervek miként fizethetnek ki különféle tanulmányokért milliókat oly módon, hogy abból ne legyen botrány. E körben a szerző (vagyis én) nemcsak a  leggyakrabban elkövetett hibákat mutatja be (plagizálás, magyartalanság, brutális nyelvhelyességi problémák, stb.), hanem hasznos tanácsokat ad arra vonatkozóan is, hogy – ha mégis bekövetkezik a krach – mivel védhetjük ki a sajtó kíváncsiskodását, illetve, hogy miként takaríthatjuk el a leggyorsabban a romokat (menesztés, jóvátétel, és így tovább).” Nos, nagyjából ennyi a szinopszis. Ha felkeltette volna a MeH érdeklődését, kérem, keressenek. Az árban majd megegyezünk.