Gaskó ultimátuma

Abba a kérdésbe én most nem mennék bele (noha kétségkívül izgalmas lenne), hogy a LIGA Szakszervezet akciói mögött politikai motívumokat kell-e keresnünk, miként abba se, hogy az érdekvédelmi tömörülés elnökét, Gaskó Istvánt vajon mozgatják-e valakik – és, ha igen, kik? – a háttérből. Tény mindenesetre, hogy a szervezet december 17-től határozatlan idejű sztrájkot helyezett kilátásba, amennyiben a kormány nem vonja vissza az egészségbiztosítási és a nyugdíjrendszer átalakítására, valamint a vasúti szárnyvonalak megszüntetésére irányuló elképzeléseit. Noha Gaskóék kezdetben csupán a vasutat érintő követelésekre koncentráltak, az idők folyamán olyannyira bővült a „repertoár”, hogy ma már csakis akkor esik szó a vidéki Magyarország számára tényleg fontos szárnyvonalakról, ha a vasutasból lett szakszervezeti vezér el nem felejti.

Megjegyzem, a LIGA-elnök egyáltalán nem keveset kockáztat mostani fellépésével, hiszen jókorát bukhat, igaz, sokat is nyerhet. Ha ugyanis a munkabeszüntetési akció komolyabb eredmények nélkül zárul, netán ilyen-olyan okból befullad, Gaskó jó időre (meglehet, örökre) búcsút inthet az igazán nagy formátumú szakszervezeti vezetővé válásról szőtt álmainak. Egy esetleges siker viszont – túl azon, hogy megnöveli a tekintélyét – valósággal megkerülhetetlenné teszi őt a politikai élet szereplői számára, onnan pedig (persze, ha a csillagok állása is kedvező lesz) már csak egy aprócska ugrás valamely fontos pozíció, netán egy bársonyszék. Volt már – és bizonnyal lesz is még – ilyen.

Azt ugyan nem tudom, hogy ez a kétségkívül nagy tét mennyire befolyásolja Gaskó realitásérzékét, de azt igen, hogy legutóbbi sajtótájékoztatójával olyan helyzetbe navigálta önmagát és az általa vezetett szervezetet, amelyből már csak totális győzelmet aratva, avagy megalázó vereséget szenvedve lehet kijönni. Mert azzal, hogy afféle „mindent vagy semmit” játékot kezdett el játszani, s kizárta akár a legcsekélyebb kompromisszum lehetőségét is, nézetem szerint jókora hibát vétett. Ha ugyanis nem szólítja fel teljes meghátrálásra a kormányt, lett volna némi esély arra, hogy közeledhessenek az álláspontok, azaz mindkét fél engedjen valamiben (ahogyan az már a tárgyalások során lenni szokott). Ő ezzel szemben kijelentette: csakis azt tekintik elfogadhatónak, ha a kabinet az égvilágon mindent visszavon. És, ha ez így lesz, akkor – mondta –„a szakszervezetek a munkavállalói fegyvereket lábhoz teszik”.

Nos, nem kell hozzá különösebb jóstehetség, hogy megállapíthassuk: a történet első fejezete itt nagyjából le is zárul, hiszen aligha létezik olyan kormány a világon, amely egy ilyen ultimátum előtt meghajolhatna. Hogy aztán Gaskó milyen hadvezérnek bizonyul (már hogy én is ilyen „háborús” hasonlatokkal dolgozzak), az rövidesen kiderül majd. Diplomatának mindenesetre nem válna be.