Az „arctalan” rendőr

Érdekes, hogy még majd két évtizeddel a demokratikus berendezkedés megteremtése után is viták folynak olyan ügyekről, amelyeknek elvben (és a gyakorlatban is) már régen tisztázódniuk kellett volna. Ezek közé tartozik például az a kérdés, vajon jogellenes-e az intézkedő rendőr arcának felismerhető módon való közzététele. Nos, Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos szerint igen. Szerinte ugyanis a rendőr közhatalmat gyakorló és közfeladatot ellátó személy, ugyanakkor kizárólag a feladataihoz kapcsolódó adatai nyilvánosak. Az ombudsman úgy látja, az intézkedő rendőr nem közszereplő (ergo: intézkedései sem minősíthetőek közszereplésnek), így hát csakis akkor lehet az arcát a nyilvánosság előtt bemutatni, ha ahhoz hozzájárul.  

Ezzel gyökeresen ellentétes álláspontra helyezkedik a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezet, amey azon a véleményen van, hogy az intézkedő rendőr képmása is nyilvános adat, már csak azért is, mert az egyenruhások elszámoltathatósága nagyon lényeges jogállami garancia. A jogvédők meggyőződése szerint Péterfalvi Attila értelmezése téves, amely – egyebek mellett – annak „köszönhető”, hogy hazánkban még mindig nincs egzakt módon megfogalmazva, kit is tekinthetünk közszereplőnek. A TASZ különben arra az alkotmánybírósági határozatra hivatkozik, amely kimondja, hogy „intézkedésük alkalmával a hatóság tagjai nyilvánosan, az állam képviselőiként lépnek fel”, továbbá, hogy „az egyenruhát viselő hivatásos és szerződéses állomány tagjai  tevékenységüket nem arctalan tömegként, hanem közhatalom gyakorlására felruházott tisztviselőként végzik, akiknek egyedi azonosíthatósága alapozza meg esetleges személyes felelősségre vonásuk lehetőségét.”

Hogy mennyire érvényes az a megállapítás, miszerint a rendőrök azért ellenzik az arcuk sajtóbeli megjelentetését , mert – ellentétben nyugat-európai és USA-beli társaikkal – nem túlzottan büszkék a hivatásukra, nem tudom. Miként annak az eldöntése sem egyszerű, hogy ebben a sok-sok szakmai vonatkozást felvető kérdésben kinek az oldalán van az igazság. Laikusként azonban azt gondolom (vagy inkább: úgy érzem), az állampolgárok számára sokkal megnyugtatóbb volna, ha a rendőrségi akciókról szóló beszámolók, tudósítások nem kitakart, „kikockázott” arcú egyenruhásokat vonultatnának fel, hanem olyanokat, akiknek semmilyen értelemben sincs takargatni valójuk, lévén hibátlan szakmaisággal, a törvényeknek megfelelően lépnek fel. És talán akkor sem tévedek, amikor azt állítom: ez a fajta nyilvánosság a rendőrség iránti – napjainkban korántsem töretlen – bizalmat is segítene helyreállítani. (Ha már egyszer ez a kifejezés is szerepel – a biztonság és a becsület mellett – a megújuló testület szlogenjében.)