Káosz, erőszak, halottak tízezrei

Kormányok inogtak meg, első számú vezetők szavahihetőségét vonták kétségbe a ma négy esztendeje elkezdődött iraki háború kapcsán. A casus bellit (a háború okát, indokát) azóta sem sikerült igazolnia az amerikai és angol propagandagépezetnek. Mivel sem vegyi-, sem más tömegpusztító fegyverekre nem bukkantak, így egyre inkább Irak demokratizálásáról voltak kénytelenek beszéltek.

Ám e téren sem sikerült semmi érdemlegeset felmutatni. Amit látunk, az vér, káosz, erőszak, a felekezetek közötti gyűlölet fokozódása. Az áldozatok számát a koalíciós erők oldalán mintegy három és fél ezere teszik (ennek több mint kilencven százaléka amerikai katona), iraki részről viszont megbecsülni sem nagyon tudják. Vannak, akik ötvenezer körüli civil elestéről beszélnek, mások több százezerről. Van olyan adat is, miszerint az elmúlt négy esztendőben mintegy kétmilló iraki állampolgár választott magának új hazát.

Sajnos, a helyzet javulására rövid távon (de talán hosszabbon sem) nem látszik remény. Hiába adták át a hatalmat az ideiglenes iraki kormánynak, hiába voltak választások, hiába érvel ma is elszántana a Bush-kormányzat, hiába abban látja és láttatja a kudarc okát Rice külügyminiszter, hogy kevés katonát küldtek Irakba.

 Az igazság az, hogy a koalíció fő erejét adó amerikaiaknak semmiféle tapasztalatuk nem volt  egy ilyen „demokratizálási” akciót illetően. (Megjegyzem, Afganisztánban sem mentek és mennek tökéletesen a dolgok.) S ezen az sem segít, ha egy ország önbizalma töretlen, s elhiszi magáról, hogy neki küldetése van.

Igaz, az elmúlt négy év éppen ezt a hitet törte meg. Mert amíg a háború kezdetekor az amerikaiak közel háromnegyede támogatta az iraki akciót, addig mára már kevesebb mint egyharmaduk. Gyanítom, ez a szám az elkövetkező időkben tovább csökken. Éppen úgy, mint egy békés, demokratikus Irak megteremtésének az esélye.