Magánélet a régi indóházban

[caption id="" align="alignleft" width="307"] Kiss István (85) özvegyen is otthonosan él a MÁV szolgálati lakásában, amelybe ötvenhárom éve költözött be. Kiskertjében csodaszép virágokat nevel.
[/caption]– Kérjenek engedélyt az állomásfőnökségtől, akkor szívesen beszélek – mondja a szemüveges férfi. Sajnálkozva csukja be az ajtót az orrunk előtt.
Végül is érthető: a huszonegynéhány bérlemény a MÁV tulajdona, és a szolgálati lakás nagy kincs. Még akkor is, ha egy indóházban van, és egyik oldalról a Fiumei út dübörgése, a másikról a vonatok zaja szolgáltat hozzá hangeffekteket. De a lakók fülének talán zene is ez itt, a Józsefvárosi pályadvar épületében. Elvégre vérbeli vasutasok valamennyien.
– 1951-ben költöztem ide – mosolyog Németh Gyula (85).
– Ó, egészen más volt az élet! Családias, hangulatos. Mindenki ismert mindenkit, köszöntünk egymásnak. A gyerekek együtt játszottak. Most meg? Elszeparálódtunk egymástól. Még mi is.
Szomorkásan kukucskál kifelé a kisablak rácsain. Mögötte a lakásban a felesége jön-megy. Bizalmatlanul pillantgat felénk. Amikor az újságírói névjegykártyát meglátja, elfintorodik.
– Szó sem lehet róla! – jelenti ki. – Nem nyilatkozunk.
– Ugyan már! – legyint az öregúr. – Mi baj lehet abból, amit én jó szándékúan elmondok?
A szomszédos épületrészből fiatal férfi bújik elő a csöngetésre. Ő közlékenyebb.
– Hát, ha nem zavarja magukat, hogy lakásfelújításban vagyok… – tessékel befelé. – Valakinek ezt is meg kell csinálnia. A MÁV-nak ennél fontosabb dolgokra sincsen pénze.
Odabent csillogó gombszemmel apró fehér kutya ugrándozik. Lihegve nyalja-falja a vendégeket. Gazdája is sokkal barátságosabbnak látja a világot, mint az iméntiek.
– Összetartunk – meséli a szomszédságról Sztanó Péter (41), aki egyébként közlekedésmérnök. – Megcsináltattuk a kaput zárhatóra, kamerát is szereltettünk fel. Mindenkinek ott a lakásában a monitor.
Neki is, a tévé tetején. Tizennégy éve, amikor ideköltözött, a konyhában csak egy falikút fogadta. Most a padlóra is új járólap került. Szürke erezetű fekete, márványmintájú fehér – a saját kezével rakta le. Mi lesz, ha el kell költöznie? A pályaudvart a hírek szerint bezárják. Péter széttárja a karját.
– Benne van a pakliban.
Nem így az épület végében lakó Kiss István. Ő innen bizony egy tapodtat sem mozdul. Nyolcvanöt éves, ötvenhárom esztendeje él itt. Most már egyedül, mert néhány éve megözvegyült. Valósággal ránk rivall, amikor le akarjuk vetni a cipőnket.
– Nehogy megpróbálják! – mérgeskedik. – A szőnyeg van értünk, nem mi a szőnyegért. Na, jöjjenek, én nézem a meccset. Kettő-egy az argentinoknak. Hogy nem tudott bemenni a kapuba az a fránya labda!
Megmutatja a legénylakásnak nevezett takaros otthont. Minden nagyon szolid. Metlachi a járókocka, a konyhából spejz nyílik, az asztalon ott a vacsoratányér egy késsel. A kinti utacskát borostyán szegélyezi, a virágágyásban büdöske, petúnia, pirosas legényrózsa virul. Pista bácsi maga nevelte mindet. Ujját feltartva bölcselkedik:
– Aki a jó bort, a szép nőt és a virágot szereti, rossz ember nem lehet. No, az első kettőről már le kellett mondanom. Csak a virágok maradtak meg.