Az iskolai egyenlőség utópiája

 Kétmilliárd forinttal ösztönözné az iskolai elkülönítés felszámolását az Oktatási Minisztérium. Pénzben kifejezhetetlen mértékű kár rendezésére tesz kísérletet a szaktárca szeptembertől, hiszen a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek, különösen a roma általános iskolások elkülönítésének megszüntetése csak hosszú távon megoldható, ha ugyan egyáltalán lehetséges.
A szülők előítéletes viselkedése nagyban hozzájárult a kialakult helyzethez; egy közvélemény-kutatásban arra a kérdésre, mit szólna ahhoz, ha iskolás gyermekének cigány padtársa lenne, a megkérdezettek 94 százaléka azt mondta: nem repesne az örömtől, sőt.
Száznyolcvan elkülönített általános iskola létezik ma Magyarországon, és sok olyan oktatási intézmény, ahol „speciális gyógypedagógiai” osztályokat hoztak létre. A kisegítő iskolákba járó, enyhén szellemi fogyatékosnak nyilvánított gyerekek között pedig nyolcvan százalék fölötti a romák aránya; az egyik borsodi iskola kisegítő osztályában tanulók kilencven százaléka volt cigány.
Amikor elkülönített osztályokról, iskolákról és gyógypedagógiai intézményekről írok, ódzkodom a „kisegítő” jelző használatától, hiszen ezek közös jellemzője a gyengébb színvonalú tanítás, na és persze a romák aránytalanul magas száma. Ez utóbbit általában azzal indokolják, hogy ők nem jártak kellő ideig óvodába, ezért nem tudnak olyan ütemben haladni a tananyaggal, mint a többi gyerek.
A valóságban éppen az alacsonyabb szintű elvárások azok, amelyek ellehetetlenítik a többiekhez való felzárkózást.
Mindez nem magyar sajátosság. Spanyolországban és Portugáliában is hasonlóak az arányok, még a gazdag Németország egyes tartományaiban is nyolcvan százalék a cigányok aránya a gyógypedagógiai iskolákban. Az egyenlőség történelmi eszméjére büszke, bevándorlókkal teli Franciaország – akárcsak Amerika – nem szívesen ismeri el, hogy a magasztos gondolat a gyakorlatban nem érvényesül.
Amerikában ötven évvel azután, hogy kinyilatkoztatták az esélyegyenlőséget az oktatásban, még mindig óriási különbségek vannak az egyes iskolák között. A „fehérek” kivették gyermekeiket az állami intézményekből és a jól szituált környékek magániskoláiba helyezték őket, míg a rosszabb anyagi helyzetben lévő afroamerikai és a spanyol ajkú bevándorlók csemetéi maradtak az állami iskolapadban. Az iskolai – és a társadalmi – egyenlőség szép utópia, amelynek eléréséért küzdeni kell, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a magasztos fogalom megvalósulása nem más, mint illúzió.