Üzlet vagy érték a harctéri szemét?

[caption id="" align="alignleft" width="162"] A roncskutatás veszélyes hobbi. Semmiféle biztosíték nincs rá, hogy a sípoló fémkereső nem egy ilyen méretű fel nem robbant bombát jelez.
[/caption]A helyszín Pécs. Szombat van, nyüzsög a nép a piacon. Zöldségek, gyümölcsök és sült húsok illata kevereg, száll a levegőben. Az egyik félreeső árus asztalánál fiatal férfi álldogál. Alkuszik. Az elcsípett mondatokból és a visszafogott, ám mégis feszültségtől vibráló szavakból kiderül, számára nagyon fontos lehet az áhított tárgy megszerzése. Az asztal kínálata a felületes szemlélőnek nem árul el sokat. A szürke viaszkosvászonnal letakart fafelületen három maréknyi rézgomb, néhány furcsa alakú rozsdás kacat, hét-nyolc fényesre suvikszolt acéldobozka és ugyanennyi vaspálca sorakozik. Az eladó lábánál, a földön fél tucat rozsdás, leginkább kályhacsőre emlékeztető valami álldogál. A kívülálló úgy vélheti, az egész együttesből a sarokra akasztott kard érheti a legtöbbet. Ám jobban föltekintve a palettát, ráébredhetünk, tévedünk.  A rézgombok ugyanis katonai kabátok alkatrészei, az acéldobozkák puskatárak, a vaspálcák szuronyok és a kályhacsövek ágyúhüvelyek.

Közben az alku véget ért. A vásárló előveszi tárcáját, s kiszámol hetvenötezer forintot. Partnere gondosan átnyálazza a bankjegyeket, a köteget zsebébe gyűri, és elballag. Néhány percig lehet távol, majd visszatér egy nagy, strapabíró szatyorral. Emberünk belepillant, örömteli mosoly terül szét az arcán. Kezet fognak – az üzlet tehát megköttetett. A nejlonban, mint utóbb a Kállay Elemér néven bemutatkozó férfi hosszas győzködés után megmutatta nekünk, egy második világháborús német géppisztoly lapult. Az MP-40-es állítólag egy házalap ásása közben bukkant elő a földből. A fegyverroncs hatvan évnyi fedettség ellenére egész jó állapotban volt. A kicsattanóan boldog vevő szerint lőni ugyan már nem lehetne vele, de rendbehozva ékköve lesz a gyűjteményének. Búcsúzóul hozzátette, még a benzinköltség beszámítása mellett is messze jobban járt, mintha ugyanezt Pesten vette volna meg. Ott ugyanis egy ilyen állapotú darabért alsó hangon százharmincezret kellene letenni az asztalra.

„Megértem, hogy a férfi megvette a fegyvert” – mondja Dávid Ferenc, a Magyar Hadtudományi Társaság harctérkutatója, aki egyben azt is hozzáteszi, ez mindaddig nem probléma, amíg a tárgyak szervezett harctérfosztogatás eredményeként kerülnek elő. „A legbosszantóbb az egészben az, hogy így épp az információ veszik el örökre” – teszi hozzá dohogva, miközben fémkeresőjével apró köröket ír le a föld fölött. Dávid Ferenc igen magas színvonalon űzi a harctérkutatást. Minden egyes kiszállás előtt évekig a könyvtárat bújja. Utána a falvakat járja, szemtanúkat gyűjt, az elmondottakat pedig magnóra veszi. A terepre csak akkor száll ki, ha azt számára a föld birtokosa megengedte. Kint fémkereső, műholdas helymeghatározó (GPS), nagyteljesítményű kézi-számítógép, eredeti térképek és légifotók segítik munkáját. A leleteket előásás után eredeti helyükön egyesével lefényképezi, pontos fekvésüket GPS-szel rögzíti, az adatokat térképre vezeti, majd mindent visszatemet.

[caption id="" align="alignright" width="106"] Az ágyúhüvely a helyén maradt
[/caption]„Igen, nem tévedés, mindent” – nyomatékosítja a fiatalember. Szerinte ugyanis csak így lehet valódi kutatásról beszélni. Természetesen azt Dávid Ferenc sem gondolja, hogy a harctéri szemeteknek örökkön-örökké a mélyben kell maradniuk. De úgy véli, a jövő kutatóira is gondolni illik. „Ez már egy magasabb színvonal” – jegyzi meg Deák Máté, aki társként követi a kutatót. Kérdő tekintetünket látva hozzáteszi, ő még nem tart itt. Számára a tárgyak egyelőre többet jelentenek, mint az adatok. De – bizonygatja – már érzi a különbséget, s ha minden jól megy, átveszi ezt a stílust.

Beszélgetésünk közben vijjogva jelez vasat a gép. Dávid Ferenc gondosan kikapcsolja a berendezést, majd mindenkit elparancsol a közeléből. „Ha netán baj történne” – ad magyarázatot a szigorra. Szót fogadunk, s arrébb megyünk néhány lépéssel. A kutató letérdel, majd nagy óvatosan elkezdi lehámozni a talajt. Az ásó fémesen csikordul. A lelet egy gépágyúhüvely. Miközben dolgozik, megtudjuk, ebben az erdőben nem ez az első darab. A maradványnak azért van jelentősége, mert a hüvelyeket a térképre vetítve kiderül, merre ment a lövész. Ennek hála konkrét képet nyerhetünk arról, miként is zajlott le a valóságban egy támadás. Egyébként döbbenetes, hogy a háború után hat évtizeddel még mennyi lövészárok látszik a felszínen. Fiatal szakértőnk szerint itt ütegállások sorjáztak egymás mellett.

Visszakanyarodva Deák Máté önkritikus megjegyzésére, mindenképp érdemes rávilágítani a roncskutatás egyik legnagyobb problémájára. Sok fiatal ugyanis úgy hiszi, a fémkeresőzés és a múltkutatás egy és ugyanaz. „Holott ez messze nem igaz” – háborog a Magyar Hadtudományi Társaság egyik, nevének elhallgatását kérő vezetője. Aki szerint a roncskutatók honlapjának közönségéből többeket le lehetne tartóztatni a fegyverrel és lőszerrel való visszaélés miatt. Azt pedig – teszi hozzá – senki nem szeretné, ha néhány felelőtlen alak meghalna vagy megrokkanna, és miattuk az egész csoport tevékenységét negatívan ítélné meg a társadalom.

Fontos a tudás

A magyar törvények szerint legálisan birtokolni csak az 1711. után földbe került maradványokat lehet. Ezek a tárgyak már nem minősülnek régészeti leletnek. Ugyanakkor fémkeresővel a szabályok szerint magánember nem kutakodhat. Csak a véletlenül előkerült tárgyakat lehet(ne) gyűjteni. A Magyar Hadtudományi Társaság és a roncskutatók közösségének egyik legfőbb törekvése, hogy a csatlakozott ifjabb és idősebb tagokat bevezessék a kulturált múltfürkészés rejtelmeibe. Számos tag rendszeres előadásokat tart a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen, illetve cikkeket közölnek honlapjukon. Ugyancsak ez az elektronikus kikötő ad otthont egy jelentős fényképgyűjteménynek.

Mi lehet a föld alatt?

A repülőgéproncstól az egyenruhagombokig, az eldobált hüvelytől a bombaszilánkig szinte bármit rejthet a föld mélye. Időről-időre felröppen a hír, egyes folyók, tavak mélyén akár még harckocsik is lapulhatnak. Ám ez – nagy biztonsággal kijelenthető – a mesék birodalmába tartozik. A Budai-hegység, a Vértes, Veszprém, Tatabánya, Székesfehérvár és Nagybajom környéke különösen gazdag második világháborús emlékekben. Ám saját szakállára senkinek nem javallott a kutatás. A fémkereső ugyanis épp úgy sípol az aknára, mint a rohamsisakra. S az előbbit nem tanácsos piszkálni. Ha valakit bővebben érdekel e munka, nem árt tisztában lennie azzal, a roncskutatók nem önmaguk hasznára dolgoznak. A földből felbukkant leleteket a Bólyai János Katonai Főiskolán állítják ki. Dávid Ferenc megbízólevéllel teszi a dolgát. A téma iránt érdeklődőknek mindenképp érdemes felkeresni a www.netlabor.hu/ roncskutatas/ című honlapot. Itt egyben csatlakozni is tudnak a csapathoz.