Elátkozott Erzsébetváros

[caption id="" align="alignleft" width="320"] Ne üres ígéret legyen, hogy megóvják a régi pesti zsidónegyed értékeit – követelték a tüntetők, akik az ÓVÁS! Egyesület hívására jöttek el
[/caption]– Átok ül ezen a kerületen – kesereg a tüntetésen egy asszony. – Vérzik a szívem érte. Hatvan éve itt élek. Ez az otthonom.
A belső-erzsébetvárosi házak valóban úgy álldogálnak az esőben, mint néma öregemberek, akiken nincs áldás. Roskadoznak, málladoznak. Némelyikük ugyan megmenekül a lassú haláltól: mohó ingatlanbefektetők rombolják le őket.

– Tiltakozunk – jelenti ki Marinov Péter, az ÓVÁS! Egyesület vezetője. – Nem ezt ígérték az urak.  És éppen a legnagyobb hazai műemlék-felújító, a Reneszánsz Kőfaragó Rt. pusztít el egy ilyen értéket. Szégyen.
A tüntetés fő helyszíne a Kazinczy utca 9. Klasszicista úriház. Nemes formák, időtlen derű. Szépség. Jogerős bontási engedély van rá. – Kizsigereljük a környezetünket – mondja a szónok, Szegő György építészkritikus. – Újra elkövetjük a 19. századiak hibáját, akik uzsorabeépítésekkel tettek tönkre belvárosi részeket. Meg is mondtam a rendezési tervről: egy nagy rakás sz…r az egész.

Az ötvenfős tiltakozó csoport a kulturális minisztérium elé vonul. Átadni a nyílt levelet, amely a fontos embereknek szól. A miniszternek, a főpolgármesternek, a polgármesternek, a főépítésznek, a műemlékvédelmi hivatal elnökének. – Ne csak üres beszéd legyen, hogy megóvják a régi pesti zsidónegyedet – mondja Marinov Péter. – Hiszen védetté nyilvánították. Azt, ami előtte is a világörökségi védőzóna része volt.

Bozóki miniszter bűbáj mosollyal az arcán lép ki az üvegmonstrumból. Kezet fog a kamerák előtt Marinovval. Hát persze, hogy mindent megtesznek majd. Amit csak tudnak. A középkorú asszony, aki átokról sóhajtozott az imént, erősen kételkedik ebben. – Pusztulásra vagyunk ítélve  – legyint. – Ha nem bontják le, tönkremennek a házak maguktól. Hunvald György polgármester elismerte: ha ez így megy tovább, tizenöt év múlva összedől a kerület. Nem törődtek itt az urak semmivel. Sem a Hunvald, sem az elődei. Gyalázat.

Nevét nem árulja el, tart a kellemetlenségtől. De azért meghív bennünket a Holló utcába. Zuhog az eső. A víz összegyűlik az aszfalt alaktalan gödreiben.  Az 1835-ben épült sarokháznak már a pincéje is vészes állapotban van. Nyirkos az egész. Tócsákban tör fel a talajvíz, nedvesek tőle a lakások. Hét éve vették észre, hogy süllyed az épület. – És ez most folytatódik – mondja az aszszony. – Naponta jönnek be a negyventonnás kamionok a keskeny utcákba. Repedeznek a falaink. A szomszédbeli idős házaspár már nem is lakik itthon, elköltöztek a lányukhoz. Félnek a saját otthonukban.

Kinyitja az ajtót. A második emeleti, tágas polgári lakás falain ujjnyi széles repedések cikáznak végig. A mennyezeten mindenütt több fut egymás mellett. A vörös mintás faliszőnyeg alatt a vakolat lemállott, tenyérnyi seb tátong a helyén. – Minden mozog. A csillárban szétpattannak a villanyégők, a vitrinek üvegei ki akarnak hullani. Celluxszal kellett őket beragasztanunk. Nézze, hogy megvetemedett az ajtó.

Most már akkor sem kell nekik a lakás, ha az önkormányzat végre felajánlja megvételre. Mert 1993 óta meg akarták venni, csak nem lehetett. – Beszedik a húszezer forintos lakbért, aztán fütyülnek ránk – mondja az asszony. – Ígérettel persze tele van a padlás. De nekünk semmiképp nem lesz pénzünk kijavíttatni a károkat.

Perelnek is, ha kell

Igazuk van a lakóknak, a házakban tarthatatlan állapotok uralkodnak – ismeri el Hunvald György polgármester. Ígéri: az önkormányzat azon lesz, hogy rábírja az építtetőt, javítsa ki a károkat. Ha kell, polgári per útján. A tüntetéssel kapcsolatban azt mondja: ők betartották a jogszabályokat. Korábban kiadott bontási engedélyt nem vonhatnak vissza.