Kecskemét

2021.07.20. 19:59

Közel hetven színdarabban keltette életre a bábokat Apró Ernő

Hatvannyolc színdarab, több ezer fellépés és megszámlálhatatlanul sok élmény – nem csoda, hogy nehéz szívvel köszönt el a kecskeméti Ciróka Bábszínháztól a most 75 éves Apró Ernő, de úgy érezte, itt az ideje, szeretne többet kertészkedni, utazni. Persze, ha szükség lesz rá a színpadon, szívesen be fog ugrani egy-egy szerepre.

Hraskó István

– Különleges volt az évadzáró ülés, hiszen nem a színházban rendezték meg, hanem meghívta családi házuk kertjébe az egész társulatot. Készültek meglepetéssel kollégái is?

– Igen, mégpedig egy egész kis műsorral. Kérdéseket tettek fel korábbi előadásaimmal és a színházzal kapcsolatban, például hogy tudom-e folytatni egy régen játszott szerepem szövegét. Ha tudtam a jó választ, egy-egy szívemnek kedves báb került elő egy ládából. Nagyon ötletes és szellemes játék volt.

– Akkor valóban végleg abbahagyja a színjátszást? Tudom, hogy már öt-hat éve is felvetette a társulatnak, az igazgatónak, hogy korára tekintettel esetleg befejezné a játékot, de mindig rá tudták beszélni a folytatásra. Most már nem?

– Nehéz döntés volt, hiszen közel harminc évet töltöttem el a Cirókánál. Igazság szerint még tavaly szóltam Áginak (Kiszely Ágnes igazgató – a szerző), hogy az évad végén befejezem. Úgy éreztem, miután kiesett majdnem két évad, nem lenne erőm újrakezdeni. De mondtam a kollégáknak, hogy nem búcsúzok, csak elköszönök, és bejövök majd azért hozzájuk. A régi darabokat, amelyekben szerepem van, illetve műsoron tartják őket, természetesen vállalom. Új előadást nem ígértem, igaz, azt sem mondtam, hogy nem. A társulat nagyon fog hiányozni, jó társaság. Igaz, két kolléganő kivételével teljesen kicserélődött, mióta én 1993-ban Kecskemétre szerződtem. Rég volt.

– Lelkileg hogyan viselte a karantént, hogy nem lehetett színpadra lépni?

– A legelején jól, de utána már nehezen, mentem volna be dolgozni, de hát nem lehetett. Próbálkoztunk otthoni kis darabokkal, én leginkább verseket és meséket mondtam, de ez nagyon más. Rendkívül hiányoztak a nézők, a gyerekek.

– Gondolom rengeteg emlék, történet gyűlt össze a három cirókás évtized alatt.

– Akadt egy-két érdekes történet, az biztos. Előfordult, hogy vendégelőadásra mentünk, és már csak a helyszínen vettük észre, hogy egy bábot otthon felejtettünk. Persze kitaláltuk a megoldást, és rongydarabokból gyorsan készítettünk egy alkalmi bábot. Balesetem több is volt. Egyszer egy főpróbán nagy méretű kartondobozban kellett közlekednem, amiből alig láttam ki. Leestem a színpad széléről, de szerencsére az ijedtségen kívül más baj nem történt. Máskor egy triciklin hajtottam körbe-körbe, és az első kerék hirtelen leszaladt a színpadról, úgyhogy ekkor is leborultam, a többiek meg is voltak nagyon rémülve, ám ekkor is ép bőrrel megúsztam.

– Tudom, hogy hatvannyolc darab közül nehéz egyet-kettőt kiemelni, hisz gondolom, a legtöbben szívesen játszott, de mégis, melyek voltak a kedvencek?

– Egy-egy korszakban mindig volt olyan, amit különösen szerettem. Amit biztosan megemlítenék, az a Triangulum, az Aucassin és Nicolete, a Farkas és Piroska, a Gabi és a repülő nagypapa, valamint a Csomótündér. Ezeknek a szövegét szinte egy olvasás után fel tudom idézni, és elmondani, akármilyen régen játszottam.

– Mikor érzett tökéletesnek egy előadást, mikor volt a legnagyobb élmény?

– Akadtak olyan darabok, szerepek, hogy néha úgy éreztem, nem tudom elmondani a szöveget, mert gombóc van a torkomban, annyira megérintett az előadás. De nemcsak engem, hanem a gyerekeket is, a teremben még a légy zümmögését is lehetett hallani. A Triangulum a másik véglet volt, azt meg szinte végigkacagták, és ettől is boldog voltam, hogy ennyire veszik a poénokat. Egyébként nagyon szerettem próbálni, egy jelenetet addig gyakorolni, amíg nem éreztem, hogy biztosan jó lesz, minden a helyén van. A próbák során gyakran felvetődött bennem, hogy mi lenne, ha valamit máshogy mondanék vagy játszanék el a színpadon, és rögvest kikértem erről a rendező véleményét, vagy ha éppen nem volt benn, felhívtam telefonon.

Apró Ernő 1993-ban csatlakozott a kecskeméti Ciróka Bábszínházhoz
Fotó: Bús Csaba

– A szabadkai Népszínházban játszott 1967–74 között, majd átszerződött az ottani gyermekszínházba. Soha nem bánta meg a döntést, hogy a „nagyszínházat” otthagyta a bábok kedvéért?

– Nem, soha nem gondolkodtam azon, mi lett volna, ha maradok. Annak idején megkérdeztem egy tapasztalt színészkollégát, ő mit tanácsolna, és azt mondta, az én döntésem, de ha a bábszínházba megyek, arról fog szólni az életem. És igaza lett, de ezt egyáltalán nem sajnálom, mert nagyon szerettem. Érdekes, a váltás előtt egyébként nem is gondolkodtam sokat, úgy éreztem, a bábszínház jobban megfogott.

– Sokat változott a technika, az előadásmód az elmúlt évtizedekben.

– Igen, régen szinte csak paravános színdarabok voltak, most pedig már ezek mennek ritkaságszámba. Én mindenesetre mindig élveztem, hogy nem vagyunk takarásban, bár nyilván egy bábszínésznek arra kell törekednie, hogy ne legyen előtérben, hiszen a báb a fontos. Valahogy úgy kell életre keltenünk, hogy a nézőknek még csak eszébe se jusson, hogy csak egy darab fa, hanem elhiggye, hogy valóban a báb nevet vagy kiabál.

– Lesz-e valaki a családban, aki továbbviszi a bábszínész örökséget?

– Zora unokám most fejezte be az általános iskola negyedik osztályát, színjeles tanuló, és minden szavalóversenyre, iskolai színdarabra jelentkezik, az iskolarádióban is bemondja a híreket. Gyakran kér tőlem tanácsot, akár Skype-on is. Azt mondja, ő biztosan színész lesz. Rábeszélni nem fogom persze, de nagyon szívesen segítek neki, amiben csak tudok.

– A próbák és előadások sűrű programja helyett mostantól mi tölti majd ki a napjait?

– A kert mindig elegendő elfoglaltságot ad, és szeretnék sokat utazni is, még vannak olyan zugai Magyarországnak, melyeket nagyon szívesen megismernék.

Ezek is érdekelhetik