Hagyjuk érvényesülni a bennünk élő gyermeket!

– Akasztják a hóhért. Milyen diák volt a tanár úr?

– Nem a legjobb. Mivel katolikus vagyok, eredetileg a Piarista Gimnáziumba jelentkeztem, de egy kis felvételi malőr miatt aztán nem vettek fel. A hetvenes években nem volt még annyira általános a vallásos neveltetés. Az én nagyszüleim viszont nagyon is mélyen hívő emberek voltak, csakhogy akkoriban már egy unitárius, azaz szentháromság-tagadó felekezet tagjaiként. A felvételimen persze éppen erre a témára terelődött a beszélgetés, én pedig olyan szellemben nyilatkoztam, ami nem igazán passzolt a gimnázium nézeteivel. Így történt, hogy kecskemétiként a kiskunmajsai Dózsa György (most Tomori Pál) Gimnáziumban kötöttem ki. Ezt, mondjuk, sosem bántam meg, hiszen nagyon jó közösségre leltem ott. A sors fintora, hogy végül a most megjelent könyvem egy jelentős része éppen a piaristákról szól, akiket ma is nagyon szeretek és tisztelek.

– Orvos családból származik, ez nem szerepelt a továbbtanulási tervek között?

– Nagyon szerettem a biológiát, de a fizikát nem, márpedig az orvosi egyetemre mindkettő kell. Kiderült viszont, hogy jól rajzolok, ezért egész komolyan elkezdtem készülni a Képzőművészeti Egyetemre, ami akkor még főiskola volt. Bekerültem a második körbe is, de végül nem vettek fel. Gondoltam, hogy a következő alkalomra még jobban rákészülök, ám ekkor hallottam, hogy Miskolci Bölcsész Egyesület néven egy új magánegyetem indult. Nagyon vonzó volt az egész projekt, be is kerültem az intézménybe. Már másodéves voltam, amikor kiderült, hogy nem sikerült akkreditáltatni az egyetemet, ezért nem kaphatunk államilag elismert diplomát, így máshova kellett átjelentkeznünk, ráadásul újra kellett felvételiznünk is. Kisebb kitérők után átmentem a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemre. Ez nagyon jó választás volt, végül itt szereztem meg a magyar nyelv- és irodalom szakos bölcsész diplomám és a drámapedagógusi végzettséget.

– Két évtizednyi tanítás után mit jelent Önnek ez a hivatás?

– Nagyon szeretek tanítani, de nem tudok fellengzős szavakat mondani. Sosem voltak grandiózus céljaim, egyszerűen csak élvezem, hogy minden nap azzal foglalkozhatok, és arról beszélhetek, ami engem érdekel. Az elmúlt 22 évben minden nap lelkesen jöttem be a Pedagógusképző Karra, és szinte toporzékolva várom a nyári szünetek végét. Ráadásul, az egyes kutatási területek állandóan frissülnek, változik az ember tudása, folyamatosan kvalifikálnia kell magát, és ez izgalmas.

– Szigorúnak tartják. Igaz ez?

– Szerintem nem vagyok az, csak van egy minimális szint, amit elvárok. Ötöst például könnyebben adok, mint kettest. A könnyen szerzett jegyek után általában úgyis elfelejtjük a tananyagot, ami mögött viszont van teljesítmény, azt jobban megjegyezzük. Többféle tanár létezik. Van, akit általában szeretnek a hallgatók, népszerű, sok embert megszólít. Én talán kevesebb diákomat érem el, viszont, azzal a szűkebb csoporttal sokkal intenzívebb, hosszabb távú kapcsolat jön létre. Több volt tanítványomról büszkén elmondhatom, hogy ma már a barátaim. Van, akivel napi szinten tartjuk a kapcsolatot, és együtt is dolgozunk.

– Maga az írás mióta van jelen az életében?

– A tanítás mellett van egy irodalmi „magánéletem” is. Tíz évesen már sokat írtam a saját kedvemre. A science fiction novelláktól kezdve a romantikus hangulatú verselményeken keresztül a regényekig mindennel próbálkoztam. Mindig éreztem, hogy van az íráshoz affinitásom, ugyanakkor irodalomtörténészként folyamatos bennem a kétség, hogy vajon elég minőségi-e, amit leírok. Szerzőként mesedarabokkal léptem először a nyilvánosság elé. Kolléganőm, Orbán Edit felkérésére dramatizáltam a Fehér ló fia című mesét, ami szép sikert aratott és az Országos Diákszínjátszó Találkozóról is több díjat elhozott. Nem sokkal később megkaptam Kovács Géza bábszínházi rendezőtől az első „profi” megbízásomat is, ez lett a Suttogó füzesek. Jelenleg tizenöt mesedrámám van, amit hivatásos társulat adott elő. Az egyik legmámorosabb pillanat volt az életemben, amikor A sivatag hercege című mesejátékommal nyertem a Lázár Ervin meseíró pályázaton, és a pécsi Nemzeti Színházban bemutatták a darabomat. Szinte a teátrummal szemben található a gyönyörű Palatinus Szálló, amelynek lenyűgöző, cseppkőbarlangszerű éttermi mennyezete van, és mindig vágyam volt, amikor szegény diákként az utcáról benéztem, hogy egyszer itt tölthessek egy éjszakát. A díjátadó, valamint a bemutató idejére pedig éppen itt foglaltak nekem szállást, így teljesülhetett ez az álmom. A közelmúltból a Nevelj Jedit! című tanulmánykötetben megjelent publikációmra vagyok még büszke, amelynek a nyitótanulmányát Feleky Mirkó volt tanítványommal, barátommal és szerzőtársammal írtuk. Ez a könyv a pedagógia felől közelíti meg és vizsgálja a különböző fantáziavilágok rendszereit, műveltségeszményét, és hónapokon keresztül volt a húsz legnépszerűbb könyv között a Bookline sikerlistáján.

– Miről szól a most megjelent Tükör vagy görbe tükör című dráma- és kultúrtörténeti kötet?

– Kevesen tudják, de az első magyar nemzeti színházi társulat elindulása előtt, a színházi élet a felekezeti, egyházi iskolákhoz kötődött. A Tükör vagy görbe tükör c. kötet huncut garabonciás diákokról, borissza Bacchusokról és kópé kísértetekről szól. Olyan XVIII. századi iskolai komédiák jelennek meg benne, amelyek az emberi hiszékenységet gúnyolják, de nem kérdőjelezik meg a hitet a valóságon túli világban. Ezeket a vígjátékokat többnyire katolikus szerzetestanárok és a protestáns kollégiumok oktatói írták, azokban az évtizedekben, amikor a magyar színházi élet még csak a felekezeti iskolákban, a tanárok által írott, rendezett és diákok által eljátszott előadások kapcsán létezett. Népszerű és kedvelt drámák voltak, nélkülük a világi színjátszás egész bizonyosan csak sokkal később és ellentmondásosabb módon születhetett volna meg. Ne felejtsük el: három legnagyobb drámaírónk: Katona József, Vörösmarty Mihály és Madách Imre piarista iskolába járt, a Magyar Nemzeti Színház első szerzői, és színészei Kelemen Lászlóval az élen, nagyrészt kecskeméti piarista tanárok és diákok voltak. A könyv emléket kíván állítani azoknak a szerzőknek, műveknek, amelyek e fontos – bár kissé elfeledett – időszak részesei voltak, és kirándulásra invitálja olvasóit a magyar népi hiedelemvilágba.

– Ahogyan a kötetből is látható, az írás mellett a színház is nagyon fontos önnek.

– Középiskolás koromban jellemzően még nem nagyon voltak színjátszó csoportok az olyan kisebb gimnáziumokban, mint a majsai. Inkább csak farsangi előadásokat csináltunk, amiket egy idő után én írtam meg az egész évfolyam számára, és nagyon élveztük a fellépéseket. Élt bennem a titkos vágy, hogy a színművészetire menjek, de miután elindultam a Ki mit tud?-on és a települési elődöntőn kiestem, gyorsan elástam magamban a színészetet azzal, hogy „komolyabb” dolgokkal kell foglalkozni, úgysem fog sikerülni, stb. Sok-sok évvel később, már tanárként mégis színpadra álltam, ráadásul nem is akármilyen körülmények között. Akkoriban Bodolay Géza volt a kecskeméti Katona József Színház igazgatója és ő egy emlékezetes programot csinált a helyi tanintézmények bevonásával, hogy népszerűsítse az előadásokat. Szervezett egy nagyszabású estet, ahová hivatalosak voltak a kecskeméti iskolák pedagógusai, és a program végén tombolán sorsoltak ki pár szerencsést, akik a színház akkori művészeivel egy közös produkcióban vehettek részt. Én ezen a partin nem voltam jelen, de Orbán Edit kolléganőm, aki a csapat tagja lett, engem ajánlott, mint szerzőt, amikor elakadtak az előadandó darab megírásával. A produkció végül a Micimackóhoz kapcsolódott, ami abban az időben nagy sikerrel ment a színházban, csakhogy esetünkben minden jelenetet más írt meg, az eredeti szövegre hagyatkozva, de különböző stílusok és drámatörténeti korszakok alapján. Az akkor még Kecskeméten játszó Makranczi Zalán találta ki például a csehovi stílusú átiratot, Micov bácsi címmel, és japán vonzódásaim miatt enyém lett a kabuki-rész, a Micima-Cukó. A forrásszöveg az Északi-sark felfedezéséről szóló fejezet volt a regényből. Mindannyian játszottunk a jelenetekben, kivéve a szerzők az általuk írtakban, azokat viszont ők rendezték meg. Az első jelenet a Micimócusz Auliszban volt, egy görög sorstragédia mintájára. Emlékszem, ahogy háttal álltunk a színpadon, egy szélgép lebegtette a tógánkat, felhúzták a függönyt és hallottam a zsongásból, hogy a nézőtérről teltházas közönség bámul bennünket. Még ma is beleborzongok, ha eszembe jut, ez a pillanat. Később kaptam felkérést Fehér Évitől a Dzsungel könyvébe „beugrónak” Buldeó szerepébe, Mahalek Gábortól, aki már diákként rendezett Kecskeméten, több darabba is, és végül jött Gergely Tamás, a Vastaps Társulat vezetője. Az Illatszertár című vígjátékban játszottam Hammerschmidt urat, és azóta is a társulat tagja vagyok. Hatalmas előnynek tartom, hogy a Vastaps Tanodában éveken keresztül profiktól tanulhattunk színpadi mozgást, színészmesterséget. Meg merem kockáztatni, hogy aki ma benne van ebben a társulatban és részt vett Tanodák programjaiban, azt már nem lehet „amatőrnek” nevezni.

– Hogy kerülnek képbe a japánok?

– Ez a második énem. Sőt, azt is mondhatnám, hogy az „irodalomtörténészkedés” csak egy álca, mert én egy szamuráj gyalogos lándzsás vagyok. Gyerekkorom óta nagyon szerettem volna, ha valaki megtanít vívni, a japán kultúrának pedig mindig nagy rajongója voltam. Aztán kiderült, hogy az egyik japán harcművész szövetségnek, a Mugenkiri-Ryúnak van kecskeméti dódzsója, és rendszeresen tartanak edzéseket. Megkerestem a mestert, Csikós Györgyöt, aki nekem nagyon kedves barátom és évfolyamtársam volt Miskolcon, és azóta hódolok ennek a szenvedélyemnek is. Nem mellesleg a már említett Feleky Mirkóval elkezdtük a HEMA-t (középkori európai történelmi vívást), de ennek sajnos nincs kecskeméti szakosztálya, úgyhogy egy gyakorlottabb sporttárstól és az internetről tanultunk.

– Ezek szerint Ön az első lovaggá ütött japán harcművész?

– A lovagság is egy gyerekkori álom volt. A rendszerváltás környékén újra megjelentek Magyarországon a különböző lovagrendek. Elkezdtem keresni, hogy melyikhez lehetne csatlakozni, aztán kiderült, hogy a legtöbb esetben ez pénz, társadalmi rang, vagy kapcsolat kérdése, ami kicsit kiábrándító volt. Végül mégis rátaláltam a templomosokra, akik mindig is szimpatikusak voltak a számomra. A Jeruzsálemi Templomos Lovagrend Regnum Marianum Priorátusa elindulásával újra van magyarországi rendtartománya az OSMTH-nak. Így viszonylag gyorsan eljuthattam odáig, hogy lovaggá üssenek. Tervezett programjaink között szerepelt középkori harcászat, mindenféle karitatív tevékenység és zarándoklat is. Bár ezeknek a koronavírus most gátat szab, amint vége a járványnak, újra belevetjük magunkat a lovagi életbe.

– Honnan van ennyi mindenhez motivációja?

– Azt hiszem, a legfontosabb, hogy az ember nyitott maradjon. Én nem tagadom és nem is szégyellem, hogy néha gyerekes vagyok. Bár többen a szememre hányták már, de szeretnék még ilyen gyerekesen viselkedni pár száz évig. Én hiszek abban, hogy meg lehet teremteni a lehetőségét a vágyaink teljesülésének, azt gondolom, hogy a család és a szülői szerep sem kell, hogy akadályozza az embert. Hagyni kell érvényesülni a bennünk élő gyermeket!