Baja

2019.12.29. 11:30

Szathmári Zsolt: nincs hős, csak hősi halott

Szathmári Zsolt a Havária Katasztrófavédelmi Közhasznú Egyesület alapító elnöke. Így általában hivatalos helyeken és alkalmakkor nevezik, egyébként Szatya a becsületes megszólítása. Idén a Hableány katasztrófa kapcsán csapatuk az ország határain túl is ismertséget szerzett, munkájukat több díjjal ismerték el. Mégsem ezt tartja 2019 legfontosabb történésének. Néhány napja lett 52 éves, előtte nap vette át a Baja város közszolgálatáért díjat, amivel szintén egyesületük munkáját jutalmazták.

Kubatovics Tamás

– Két éve elárulta, hogy jó egy évtizede pihenő öltönyét elő kellett vennie szekrényéből egy elismerés átvételére. Idén a Hableány-katasztrófa után többször is kiöltözhetett, milyen volt 2019?

– Elég zsúfolt. A figyelem a nagy mentésekre irányul, sok munka nem is látszik. Fontos esemény és sok energiát igénylő volt mentőbázisunk létrehozása a katasztrófavédelemmel és Baja város önkormányzatával közösen. Emellett elindultam egy mozgássérült, illetve Down-kóros emberek rehabilitációját segítő búvárkodás vonalon, Budapesten tavasszal a vakok és gyengénlátók diákolimpiáján 25 gyereket oktattunk búvárkodásra. Kidolgoztuk, hogy vak gyerekekkel hogyan tudunk kommunikálni, hiszen alapesetben a búvárok kézjeleket használnak. Indult egy nagy program, nemzetközi oktatóként sok hibát láttam idehaza a katasztrófavédelmi mentéseken, ahol sokszor lelkes, ügyes sportbúvárok végeznek el feladatokat. Elindultam egy ERDI (Búvár Kutató-mentő Szolgálatok Nemzetközi Szervezete) katasztrófavédelmi szakbúvár-oktatói tematikán, és oktatói minősítést szereztem, ami sok munkával járt, könyvek, kiadványok készültek. Közös munkával fel kellett mérni a katasztrófavédelemben dolgozó búvárcsapatokat, és a nemzetközi szabványokhoz kellett igazodni.

– A legnagyobb érdeklődés a Hableány-tragédiát kísérte. Jelentkeztek vagy felkérték a Haváriát a mentésre?

– Minket a katasztrófavédelmen keresztül riasztanak. Elég nagy tapasztalatunk van nagy hajók kiemelésében, előző évben fejeztük be a Duna-hídnál a 650 tonnás román uszály mentését, 8 nap alatt szedtük ki a híd alól, úgy, hogy a Clarck Ádám daru még nem tudott elindulni Pestről. Ez egyfajta világrekord volt a román mentőcsapattal együtt. A Hableány-esetnél még mielőtt riasztott volna a katasztrófavédelem, a média kezdett keresni szakmai véleményt kérve az esélyekről, a kiemelés menetéről. Tisztában voltunk vele, hogy az adott vízállásnál a jogszabályok nem engedik hivatásos búvároknak a merülést. Ekkor kaptuk a kérdést, hogy mi civilként vállaljuk-e, amire igent mondtunk. Természetesen.

– Tehát parancsot senki sem adhatott, de az őrült civilek merülhettek…

– Nem kell ehhez őrültnek lenni. Ez csak a segíteni akarás…

– …ami azért kockázatos.

– Aki ebben él, az megszokja. Egy kívülállónak egy-egy merülés kockázatosnak tűnik, de aki ebben létezik évtizedek óta, ezt oktatja, annak annyira nem az. Katonabúvárok voltunk, ENSZ-katonaként jártunk a jugoszláviai háborúban és másutt. Mai napig lőszermentesítek, keményebb munkákat végzünk.

– Nem mondja, hogy nem volt nehéz?

– Ilyenkor minden segítség. Az is, ha odamégy és azt mondod a hozzátartozóknak, hogy itt vagyok és amint lehet, lemegyek, nézd, itt vagyok melletted. Az is segítség, ha lemegyek és információkat szerzek. Nyugodj meg, itt vagyok, csináljuk a munkánkat. Ezt a pszichológiai részt sokan elfelejtették. Voltaképpen a mentést a hozzátartozók, a bajbajutottak szemszögéből is nézni kell. Néha egy tragédiánál az is elég, ha odamegy két-három tűzoltó, orvos, mentős és megfogja a hozzátartozó kezét.

– Az esetek többségénél, ahogy erről korábban nyilatkozott, 10 esetből 9-szer már nem mentésről van szó.

– Vannak esélyek, statisztikák, de nagyon sokszor nem tudunk életet menteni. Előfordult, hogy az orrunk előtt süllyedt el egy fiatalember a Sugovicában. Kivettük a vízből, újraélesztettük, aztán tüdőgyulladásban elhunyt. De mindig bennünk van, hogy próbál segíteni az ember, sose lehet tudni. Ezt vállaltuk, csinálnunk kell, mert ez a dolgunk, hivatásunk. Ez egy idő után a család és a kapcsolatok rovására megy. Az érzelmekkel nehéz megküzdeni, nálunk nincs mindig sikerélmény, márpedig az lendíti előre az embert. Mindig keresni kell pozitívumokat, azokba lehet kapaszkodni. Ez lehet a szakmaiság, a csapattagok közti bajtársiasság. Egy helyszínen mindenről a merülésvezető dönt, nem lehet vitatkozni. Egymás kezébe tesszük az életünket, ezért vigyázunk egymásra. Ha valaki azt mondja, hogy nem merül, akkor nincs szemrehányás, még kérdés se. A fiatalok is elég hamar ráéreznek erre. Nem járunk össze családi rendezvényekre, de mindenki óriási bizalommal van a másik iránt.

– Kibeszélik az érzéseiket?

– Itt kemény, kolerikus típusú férfiak vannak, a mindennapokban is kemények, különben nem tudnák ezt csinálni.

– Viszont aki nem hajlik, az törik…

– Nem beszélünk, jelzéseket adunk. Például amikor Gábor kihozta az első holttestet, akkor a dél-koreaiak se szóltak egy szót se. Odamentek hozzá egymás után és megfogták a vállát. Olykor elég egy fejbiccentés. Furcsán hangzik, de a Hableánynál rengeteg pozitívum volt. Borzasztó nagy összefogást, elképesztően profi vezetést láttunk, ami nem csak a technikai feltételekre vonatkozik. Különböző helyekről összehozott civil és hivatásos szakemberek dolgoztak együtt. Akinek egyik nap nagyon nagy volt az egója, az másnap már nem volt ott. Hajdú tábornok (a TEK vezetője – a szerk.) a legkisebb feladattal megbízott hajós embernek is tudta a nevét, mindenkivel minden reggel kezet fogott, és a felmerült problémákat 5-10 percen belül megoldották. Egy idő után mindenki csapatban dolgozott, ilyet még nem láttam. Egy ilyen mentés jó körülmények mellett legalább háromhetes munka, ez a csapat 12 nap alatt végzett vele.

– Ezt több ünnepi eseményen elismerték. Hány öltönyös jelenése volt?

– Sok. Szem előtt voltunk. De például pár napja a bajai elismerés nem a Hableánynak szólt. Elmegyünk menteni, de sokkal nagyobb értékű a prevenciós tevékenységünk. Iskolákat, óvodákat keresünk fel a vízi balesetek megelőzése érdekében, kidolgoztunk különböző korosztályoknak szóló előadásokat, ilyen csapatok nincsenek az országban. Az ERDI-ben elismerik a tudásunkat, magyarországi bázisként sokféle oktatást bíznak ránk, még szóvivőket is képzünk. Megtanulhatják, hogy nem oxigént lélegzünk be, mert az mérgező lenne, hanem sűrített levegőt.

– Kisgyerekként erre vágyott? Mit válaszolt ha megkérdezték, hogy Mi leszel, ha nagy leszel?

– Az biztos, hogy eszembe se jutott a búvárkodás. Hajdúszoboszlói vagyok, általános iskolában nagyon rossz gyerek voltam, azt mondták, hogy belőlem valószínűleg semmi se lesz, legfeljebb akasztott ember. Szakmát tanultam, de nem igazán tetszett. Úszó voltam, de leginkább kispados. Altiszti iskolába mentem Orosházára, ahol egyszer ajánlották, hogy nézzem meg az utánunk érkező uszonyos úszókat. Kipróbáltam, lett sikerélményem és nagyon megtetszett. Most éppen azon dolgozunk, hogy legyen uszonyos úszó szakosztályunk. Uszonyosként kaptam palackot a hátamra, és ez vezetett el a búvárkodáshoz. Középiskola után kerültem Bajára 1985-ben, a Türr István műszaki ezredhez. Aztán ismerkedtem a flottillával, voltam fél évet Szentesen, a kiképzőközpontban, a búvár tűzszerészeknél. Visszajöttem, mert megtetszett Baja.

– Pedig Hajdúszoboszló nincs a szomszédban.

– Nehéz volt helytállni a bajaiak között, de észrevették a munkánkat. Látványos dolgokat csináltunk, víz alatti karácsonyfa-állítást, a Sugovica víz alatti szemetének összegyűjtését. Babettától személygépkocsiig, több ezer sörösüvegig mindent kiszedtünk a strandon. Ezeket észrevették és díjazták az emberek.

– Eleinte megkapta, hogy mit okoskodik a bajaiaknak a vízről?

– Ezekre inkább nem emlékszem. (Nevet.) Voltak nagy egók, maradjunk ennyiben. Később nemzetközi sportbúvároktatói végzettséget szereztem, oktattam sportbúvárokat. Időközben megszűnt a laktanya, sokan elmentek a városból, vagy más testületekhez, nekem ez nem jutott eszembe, dolgoztam testőrcégnél is, míg kialakult ez a búvárkodás. Kezdtek hívogatni bennünket, ezután 11 fővel megalakult a Havária egyesület, amit folyamatosan fejlesztgettünk.

– Mi volt a legörömtelibb az ön számára idén?

– Nekem ez az év nem volt az. Ahogy mondtam, a mi ténykedésünk nem éppen családbarát. Sok elismerést kaptunk, a legfantasztikusabb az volt – ebben megegyeztünk a többiekkel –, amikor a Hableány-eset után a városházán köszöntöttek bennünket, és a testületi ülés előtt a képviselők felállva tapsoltak. Az nagyon jó érzés volt, nem tudtuk, nem hittük volna, hogy ennyire nyomon követték a munkánkat. Máskor és másutt szakmai vonalon is elismeréseket kaptunk, de a díszteremben bizony nehéz volt megszólalni.

Amikor a díszteremben szembesültek a tapsviharral: balról Gábor Márk Zsolt, Gyulánszky Milán, Szathmári Zsolt, Ossó János és Kovács Gábor
Fotó: Kubatovics Tamás / Petőfi Népe

– Hősként fogadták a csapatot…

– Nincsenek hősök, csak hősi halottak. Mindenki a munkáját végzi, nem is szabad gyártani hősöket. A Hableánynál a legnagyobb feladatom nem is a mentés vezetése volt, hanem amikor a TEK kommunikációs főnöke közölte, hogy én fogok nyilatkozni a magyar és a dél-koreai tévének. Igyekeztem hangsúlyozni, hogy nincsenek hősök, hanem csapatmunka van. Egyikünk se tudna a másik nélkül semmit se tenni. Ezt az egyesületnél is lehet érezni, ha egy-egy pártoló tagunk nem segít eszközzel, egyebekkel, akkor nem itt tartanánk. Van 36 tagunk, mellettük a pártoló tagok. Orvos, tanár, könyvelő, búvárként 11-en vagyunk és további 7 vízimentő. Sokan kikopnak, a fiatalok nem nagyon akarnak ilyen kemény körülmények közt dolgozni. A búvársportban is látjuk, inkább megélik az élményt a számítógép mögött ahelyett, hogy odamennének a delfinekhez, a halakhoz a vízben. Nagyon hamar feladják.

– Hogy szokott pihenni, búvárkodással? Abban a csönd a legjobb?

– Pár évig nem voltam, de idén viszont már jártam az Adrián. Nincs csönd, mindenki beszélget magával. Amikor csönd lesz, akkor kezdődik igazán ez a párbeszéd. A búvárkodás talán az egyetlen legális drog. Merüléskor elképesztő mennyiségű endorfin szabadul fel a súlytalanság miatt, 10-12 méter mélység alatt pedig olyan mennyiségű nitrogén-oxid – ezt másképp kéjgáznak hívják – oldódik a vérben, hogy fülig érő szájjal jössz fel, akár láttál delfint, akár nem. Az ilyenkor szokásos párbeszéd: – Milyen volt a merülés? – Nagyon jó. – Mit láttál? – Semmit. Egyébként, ha van lehetőségem, a gyerekeimmel töltöm az időt, van egy felnőtt lányom és egy 11 éves, valamint 5 éves fiam.

– Ők hősként tekintenek önre?

– Hát, remélem. Persze csak annyira, amennyit az anyjuk megenged.

– Hová menne legszívesebben búvárkodni?

– Két helyet még szeretnék megnézni, az egyik nem biztos, hogy összejön, ez a Nagy-korallzátony. A Seychelle-szigetekkel is régóta szemezek, még mielőtt a klímaváltozás megszünteti. Igazából sok túrát szerveztem a Vörös-tengerre, és az ismert helyekre visszatérve is mindig mást lát az ember. Oda is szívesen visszajárnék.

– Tehát jó döntés volt Bajára jönni és itt maradni?

– Igen. Nehéz volt, de az is maradandó élmény, hogy sokan segítettek az évek, évtizedek során. Ha az ember folyamatosan olyan dolgot végez, amivel ad másoknak, akkor idővel ezt észreveszik és díjazni fogják.

– Mikorra jött el az a pillanat, amikor már kijelentette, hogy tud halat főzni?

– (Nevet.) Évekig a telefonomban volt a recept. Már főzök és állítólag jót, de a baráti körben inkább a bárányt vállalom. Bánatomra a fiúk nem engedik, hogy slambucot főzzek, szerintük az nem étel. Szóval, a halfőzést született bajaikra bízom, többgenerációs előnyük van. Nem mellékesen megjegyzem, nem is szeretik átadni ezt a feladatot.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában