Leányfalusi Vilmos játszott a Notre-Dame orgonáján is

Leányfalusi Vilmos élete legnagyobb élményének a párizsi Notre-Dame hangszerének megszólaltatását tartja, vagy éppen a találkozását VI. Pál pápával. A főszékesegyház kórusát évtizedek óta vezeti, töretlen lelkesedéssel, még 82 évesen is fél ötkor kelve.

– Az én életemben már 4-5-ször kicserélődött az énekkar. Talán két-három személy van, aki a kezdetek kezdetén már szerepelt benne, de mind kevesebben vannak: idősebbek lesznek, nem tudják vállalni a szerepléseket. De újak mindig vannak. Ami egyben tartja az énekkart, az a motiváció, hogy tanuljunk újat is. Ha mindig ugyanazokat a műveket nyúznánk, az nemcsak fárasztó, de unalmas is lenne. Ezért régit és újat egyaránt mindig előveszünk – vázolta Leányfalusi, aki az ünnepek alatt a szokásosnál is többet dolgozik a kórussal, nemritkán már hajnalban talpon van. – Nem mondom, hogy ilyen korban ez könnyű dolog. Egy elődöm szokta volt mondani, hogy „két dolgot nem lehet megszokni: a verést és az ötórai kelést” – idézte nevetve.

– A római tanulmányaim után már volt pár felkérésem: hívtak Pestre is, hogy vállaljak feladatokat, de valószínűleg ez a székesegyház és ez a hangszer tartott a városban; nem akartam megválni tőlük – nosztalgiázott. – Nem a legnagyobb, de országos viszonylatban a legjobb, legszebb hangszínű hangszerek közé tartozik a Kalocsai Főszékesegyház orgonája – dicsérte a hangszert.

A karnagy kérésünkre elmagyarázta: a hazai orgonaépítészetben két irányzat érvényesült, a német és a francia. Az persze összetett kérdés, hogy pontosan mi a különbség a kettő között, de itt és most annyit elegendő tudni, hogy a magyarokhoz a francia stílusú hangszer áll közelebb. Ez nagyrészt Angster József pécsi orgonaépítőnek köszönhető, aki hosszú évek alatt sajátította el szakmáját, Párizsban. Az ő nevéhez sok értékes hazai orgona fűződik, amelyek a Notre-Dame rokonának tekinthetők – a kalocsai is ilyen.

– Egyszer nekem is megadatott, hogy játsszak a Notre-Dame orgonáján. Tanárom volt ugyanis Pierre Cochereau, a párizsi székesegyház orgonaművésze. Világelső volt, főleg az orgonaimprovizációban: egy-egy zenei motívumra csodálatos módon tudott rögtönözni. Ez tette őt naggyá és híressé – méltatta egykori tanárát. – Nekem sikerült hozzá ösztöndíjat nyernem a római tanulmányaim végén, és tölthettem vele időt Párizsban, illetve Nizzában is, ahol lakott. Onnan repült minden hétvégén a francia fővárosba, hogy a Notre-Dame-ban játsszon – mesélte.

Pierre Eugène Charles Cochereau (1924–1984) 30 éves korától haláláig volt a Notre-Dame orgonistája. A nemzetközi elismerést a csak rá jellemző improvizációs nyelvvel vívta ki, ezzel ösztönözve pályatársait és tanítványait, akik voltak szép számmal, mind a nizzai, mind pedig a Lyoni Konzervatóriumban, amelyeknek évtizedekig volt az igazgatója. Előszeretettel játszott Bach-, Beethoven-, Chopin- és Liszt-műveket.

– Az idő alatt, amíg kint tanultam nála Nizzában, szombaton elrepült, hétfőn visszajött és tartotta tovább a heti óráit. Ez nekem tényleg nagy élmény volt: óriási jelentősége volt, iskolázottság szempontjából is. Amit nekem sikerül megvalósítanom improvizációban, azt Pierre Cochereau-nak köszönhetem – szögezte le, hozzátéve, hogy persze itthon is fantasztikus tanárai voltak. Lévén a hangszerek királynőjéhez erős zongoraalapok kellenek, Kalocsa mellett több városban, például Kiskunhalason és Kiskőrösön is neves oktatókhoz járt. Pályáját egyedül a politikai rendszer akaszthatta meg valamelyest, hiszen értelmiségi családból származott, és mint ilyen, nem kapott volna lehetőséget arra, hogy a Zeneakadémiára járjon.

– Később más lehetőség adódott: Hamvas András érsek úr egyszer azzal hivatott, hogy volna-e kedvem kimenni Rómába tanulni. Azt mondtam, nagyon szívesen és örömmel, bár olaszul nem tudtam. Így lesz, ami lesz alapon mentem Rómába, gondolva, hogy majd rám ragad, ami szükséges. Így történt: sikerült cum laude dicsérettel elvégeznem a négyéves Pápai Zeneakadémiát, orgona és gregorián ének szakon – summázta. – Az utolsó évemben a tananyagban szerepelt az orgonaimprovizáció, de érdekes módon ezt az olaszok nem nagyon tanították. Vagy nem tudták, vagy nem is akarták, nem tudom, de addigra már annyira képzettek voltunk ebben a témában, hogy tudtuk: ennek a mesterei a franciák. Megpályáztunk egy ösztöndíjat egy kollégával, és megnyertük, akkor kerültünk Nizzába, Pierre Cochereau-hoz. Ez volt a zenei tanulmányaim csúcsa és talán leghasznosabb időszaka – idézte fel.

– Nem keveset játszottam a római Szent Péter-bazilikában is, még VI. Pál pápa idején. Találkoztam is vele – mutatott büszkén egy fotót, amelyen kezet fog és beszélget az akkori egyházfővel. – Az ott töltött idő alatt jó barátságba kerültem a Szent Péter-bazilika orgonistájával, aki át-átengedte a helyét a pápai misék alatt. Olykor becsempésztem más dallamokat, többek között egy karácsonyi misén. Volt pár perc összekötő orgonamuzsikára, ekkor játszottam a Mennyből az angyal és hasonló énekek dallamait. Utána sokan nem értették, hogy hogy lehet az, hogy a Szent Péter-bazilikában, illetve a rádió- és tévéközvetítésben hallották a magyar dallamokat. Hát úgy, hogy amikor én odajutottam, akkor kihasználtam az alkalmat – mesélte nevetve.

Az improvizációra egyébként nem különösebben vevő olasz közönség elismerően nyilatkozott a játékáról, a magyar dallamok beillesztése ugyanakkor nagyon váratlan volt nekik, „pláne pápai misén, amelyen minden latinul, vagy olaszul ment”; ilyen körülmények között a magyar dallamokra nyilván mindenki felkapta a fejét. Leányfalusi érdekességképpen hozzátette: a laikusok gyakran gondolhatják azt, hogy az „improvizálás hasraütésszerű”, holott „arra kell csak igazán készülni”, mivel nem az írott kottának a lejátszása történik, hanem egy létező dallamból kell újat kihozni. Pont ezért ritkaságszámba megy, ha valaki felvételre is képes megcsinálni, márpedig a kalocsai karnagy megtette.

– A CD-n nem leírt darabok szólnak, hanem rögtönzések, magyar népénekek dallamaira – mutatott az íróasztalán fekvő kiadványra. – A legismertebbeket játszottam fel, még a himnusz és a szózat is rajta van – említette meg, majd hozzáfűzte: nem kis feladat volt a felvétel, amit az akkor mellette dolgozó Kiss István, jelenlegi akasztói plébánosnak köszönhet; ugyanis ő beszélte rá. – Addig nógatott, míg beadtam a derekamat, aztán megszületett a lemez, amit ennyi év után is merek vállalni: kiállja a próbát, kiállja a kritikát – mondta határozottan.

– Először a jó istennek köszönöm meg, hogy adott tehetséget és kedvet is az orgonához. Szüleim pedagógusok voltak, édesapám 1942-ben a Don-kanyarban maradt, ő is kántor-tanítóként dolgozott, Kiskőrösön. Édesanyám tanítóképzőt végzett, a kalocsai zárdában szintén muzsikus volt, úgyhogy biztos a családtól örököltem a zenei vénát, amit próbáltam később kamatoztatni, és kihasználni minden lehetőségeket – mondta az orgonaművész.

Grősz József kalocsai érsek szentelte pappá 1960-ban

Leányfalusi Vilmos Kiskőrösön látta meg a napvilágot, 1937-ben. Teológiát Szegeden, a Hittudományi Főiskolán tanult, majd Grősz József kalocsai érsek szentelte pappá, 1960-ban. Orgonálni Pécsi Sebestyén keze alatt kezdett, majd Rómában, a Pontificio istituto di musica sacrán (Pápai Zeneakadémia) tanult tovább, Ferruccio Vignanelli tanítványaként. A diplomáját is nála szerezte meg, 1974-ben, majd még azon a nyáron a legendás Pierre Cochereau kurzusára ment. Pályafutása során három albumot készített: a Francia Orgonaművek c. lemez és Az improvizáció mesterei c. hangszalag 1991-ben, míg az Orgonaművek a Kalocsai Főszékesegyházban c. CD 2005-ben jelent meg. Pályafutása elismeréseképpen 2012-ben megkapta az egyik legnagyobb adható állami kitüntetést, a Magyar Arany Érdemkeresztet. A kalocsai Nagyboldogasszony-főszékesegyházban 1968 óta karnagy és orgonista. Ez idő alatt az ország egyik legelismertebb művésze lett, így számtalan lehetősége nyílt rá, hogy máshol éljen és alkosson, ő mégis maradt.