Domján Sándor: olyan nyugalom legyen, mint a Holdon

Háromnegyed hét van. Szerda. „Második figyelmeztetés. Akusztikus támadás. Karnagy urat kérem a zenekari árokba, zenekar beáll” – harsogja a hangosbemondó a kecskeméti nagyszínház kulisszái mögött. Negyed óra múlva kezdetét veszi a Chicago című előadás. Domján Sándor még tesz egy kört a színpadon. Harminchárom éve dolgozik a Katona József Színház ügyelőjeként, azt megelőzően két éven át díszítőként tevékenykedett a teátrumban. Villámgyorsan még egyszer – maga sem tudja, hanyadjára – végigpásztázza a díszleteket, a kellékeket, hogy helyén van-e minden. Egy szék árválkodik a folyosón. Már kapja is fel, viszi magával.

– Hopp, ennek itt nincs helye. Még valaki átesik rajta. Balesetveszélyes – magyarázza.

Az utolsó ellenőrzés után visszasiet a színpad jobb oldalának rejtekén álló vezérlőpultjához, melynek tucatnyi gombja segítségével ellenőrzi a monitoron a színház előcsarnokát, a nézőteret, a zenekari árkot, a színpadképet. A pulton a szövegkönyv ügyelői példánya pihen, telezsúfolva kézzel írt jegyzetekkel, mikor kit kell hívni. Lassan minden néző elfoglalja a helyét. A szereplők közül néhányan a monitorhoz sietnek, és nagy mosollyal, elégedett arccal nyugtázzák a telt ház látványát. Hét óra. „Harmadik figyelmeztetés, öt perc múlva kezdünk” – mondja az ügyelő a mikrofonba. Színészek, táncosok, műszakiak, színpadmester, kellékesek, díszletrendezők a helyükön. Hét óra öt. Az ügyelő elindítja az előadást.

Élet-halál ura

A legtöbben talán azt gondolják, ezzel hátra is dőlhet, munkája oroszlánrésze véget ért. Holott csak most indul a java.

Shakespeare nyomán, ha színház az egész világ, akkor a Jóisten vélhetően ügyelői munkakörben dolgozhat benne. Ugyanis, ha felmegy a függöny, az ügyelő élet-halál ura: egyedül ő állíthatja le az előadást. Feladata, hogy egy-egy produkció során egyben tartsa a gépezetet, mindent megtegyen az előadás zavartalan lebonyolításáért. Az első olvasópróbától az utolsó előadásig végigkíséri a produkciót. A nyilvános főpróbáig csak a rendező utasíthatja, utána pedig már senki sem.

– A próbafolyamat alatt több tucat variáció készül, mire egy darab kiforrja magát. Mindent felírok és megjegyzek, még a rendező által elvetett lehetőségeket is. Hiszen mindig történhet valami váratlan esemény, amit azonnal meg kell oldani, természetesen úgy, hogy a közönség semmit se vegyen észre, a nézők zavartalanul élvezhessék az előadást. Olyankor minden ötlet jól jöhet – fejti ki.

Ritmust ad a szívnek

A vezérlőpulton kívül mindössze egy kézi adóvevő és egy zseblámpa a munkaeszköze. Az előadás alatt egy pillanatra sem ül le, szeme a monitor és a kulisszák között cikázik. Az adóvevőn a háttérmunkásokat, a pult mikrofonján a színészeket, táncosokat indítja óraműpontossággal. A színpadról lelépő színésznő kezéből kikapja a kellékfegyvert, gondosan szögre akasztja.

– Nemsokára újra kelleni fog – súgja oda. Majd elrohan két centiméterrel arrébb tolni a mozgódíszletet, nehogy útját állja a leereszkedő börtönrácsnak. A vezérlőpult mellett Csapó Virág gyorsöltözik két jelenet között. Öltöztető segíti, ám még így sem könnyű kivitelezni a villámgyors manővert a sötétben. Domján Sándor zseblámpáját odairányítja segítségül, közben a walkie-talkie-ján indítja a forgószínpadot. Kicsivel később Földes Eszter siet hozzá.

– Sanyi, hol a körömreszelő? – kérdezi suttogva a színfalak mögött. Az ügyelő a kellékekkel zsúfolt asztalhoz siet, és keresgélés nélkül, céltudatos mozdulattal átadja a főszereplőnek az apró tárgyat, mely néhány perc múlva már a reflektorfényben fürdik a színésznő kezében.

– Mindent át kell látni. A nézőteret, a hátteret, a színészeket, a háttérmunkásokat. Nemcsak részekként, hanem egységes egészként is. A színháznak szíve van. Az ügyelő feladata ritmust adni a dobogásának – magyarázza Domján Sándor.

Gépek és lelkek

E ritmusadási képesség nemcsak technikai tudást, de komoly emberismeretet is igényel. Az ügyelő műszaki szakember, koordinátor és pszichológus is egyben.

– Nem elég csak a gombokat nyomni és utasításokat adni. Egy ügyelőnek a színház összes munkatársával nagyon jóban kell lennie. El kell érnie, hogy komolyan vegyék, személyenként változó módszerrel. Egyesekre kedvességgel, másokra határozottsággal lehet a leginkább hatni. Sőt, azt is észre kell tudni venni, hogy kinek milyen napja van éppen. Itt, a kecskeméti színház társulatában családias a légkör. Nem kell vasszigor, mindent meg lehet beszélni – magyarázza.

Mint a Holdon

Nézetei szerint egy jó ügyelő legfontosabb ismérvei az alázat, a jó szervező- és problémamegoldó készség, a határozottság és mindenekelőtt a nyugalom.

– A legfontosabb, hogy nyugalmat sugározzon az ügyelő. Ha probléma adódik, akkor is higgadtnak kell maradni. Ha a kollégák a hangosbeszélőn azt hallanák, hogy ideges vagyok, mindenki rögtön tudná, hogy baj van, feszültté válnának, ami veszélyeztetné az előadást. Mindig azt mondom, olyan nyugalom legyen, mint a Holdon – fejti ki, majd hozzáteszi: történt egyszer, hogy a díszlet egyik mozgókunyhóját rossz helyre rakták a díszletrendezők. A forgószínpad elindult, a fele részben azon álló kunyhót magával sodorta, mely összedőlt. A világítás átszervezése után a kunyhót úgy állították vissza, hogy a közönség szinte semmit nem vett észre a problémából. Más esetben egy nagyoperett alatt a hívórendszer ment tönkre, ám az előadás ment tovább.

– Szobáról szobára körberohantam, és mindenkit a színpadhoz rendeltem. Még a levegővételről is jelentést kértem – mondta.

Egy produkció ugyanis csak a leges legvégső esetben szakadhat félbe. Domján Sándor ügyelői évtizedei alatt ez mindössze egyetlen alkalommal következett be.

– Áramszünet volt, ami az ügyelők egyik legnagyobb rémálma. Jó pár percig hagytam, hogy folytatódjon az előadás a vaksötétben. Mikor már egyértelmű volt, hogy belátható időn belül nem jön vissza a fény, szóltam az asszisztensnek, és leállítottam az előadást, mert nem volt biztonságos. A közönséget zseblámpákkal kísérték ki a nézőtérről – mondta.

Három lépéssel előrébb

Vége az első felvonásnak. A szereplők eltűnnek a színpad környékéről, Domján Sándor a takarítókat és a díszletrendezőket látja el utasításokkal. Egy gyors szusszanás, és már szól is a hangosbemondóból: „öt perc múlva folytatódik az előadás, szereplőket kérem”.

– Optimista öt perc ez, lesz több is – közli mosolyogva.

Újabb villámgyors ellenőrzőkör után felsegíti Földes Eszterre a rózsaszín köpenyt, és már gördül is a függöny. Az oldalt beszélgető szereplőket szelíden csendre inti, és a megfelelő pillanatban helyére készíti a széket, melyről az egyik háttértáncos kényelmesen fel tud kapaszkodni másik két társa vállára, hogy ott franciaspárgát formáljon, úgy vonuljanak a színre.

– Ne ijedj meg, nemsokára lőnek – szól oda. Az órát nézem, négy egész perc telik el a durranásig. Egy ügyelő ugyanis gondolatban mindig legalább három lépéssel előrébb jár a színpadon aktuálisan zajló eseményhez képest.

A produkció végén hagyja, hogy a szereplők hosszan kiélvezhessék a vastapsot, majd leereszti a függönyt. Fischer Lilián színésznőnél érdeklődik, hogy ez alkalommal ideális volt-e számára a füstgép beállítása, mert emlékszik, az előző előadásban zavarta. Egy kis papírmunka, és vége aznapra. „Az előadás véget ért, köszönöm barátaim. Mindenkinek jó pihenést kívánok” – búcsúzik a hangosbemondón keresztül.