Dr. Csupor Éva jakabszállási háziorvos kapott állami kitüntetést

– Már gyermekként elkötelezte magát a gyógyítás mellett?

– Nem, gimnazista koromban döntöttem az orvosi pálya mellett. Marosvásárhelyen születtem és ugyanitt 1980-ban végeztem az orvosi egyetemen, gyermekgyó­gyász szakon. A gyerekek születése után férjemmel együtt úgy döntöttünk, átköltözünk az anyaországba. Az általános orvosi szakvizsgát a ‘90-es évek elején már itt, Magyarországon tettem le.

– Miért pont Jakabszállást ­választották új otthonuknak?

– Három év várakozás után települtünk át Erdélyből, Székely­udvarhelyről férjemmel és két gyermekünkkel. Nagyon szerettük volna, ha gyermekeink magyarul tanulnak. Azt viszont a véletlen hozta, hogy Jakabszállás lett az otthonunk. A község éppen gyógyszerész-háziorvos házaspárt keresett, és mi ennek pont megfeleltünk.

– Könnyen beilleszkedtek?

– Az akkori háziorvos, dr. Sebestyén László már nehezen bírta egyedül a munkát a kiterjedt tanyavilág miatt. Mindenki nagyon szívélyesen fogadott minket, a betegek, az orvostársam és a falu vezetése is, szép szolgálati lakást kaptunk. Minden jól ment, rövid időn belül kezdtük otthonosan érezni magunkat, de sosem feledtük el gyökereinket. Most már ide tartozunk, de gyakran hazalátogatunk a rokonainkhoz.

– A honvágyat sikerült legyőzni?

– Ahogy Tamási Áron mondta, az ember szíve mélyén örökké oda való, ahol született. De nagyon megszerettük Jakabszállást is, már sok minden ideköt minket, otthon érezzük magunkat.

– A nagyváros után nem volt furcsa falun dolgozni?

– Bár nagyvárosban születtem és nőttem fel, az egyetem után Erdélyben is kis falvakban dolgoztam. Akkor is kedveltem és most is szeretem a családias légkört, ami a legtöbb kis települést jellemzi.

– Szerette a háziorvosi munkát?

– A jakabszállási háziorvosi praxis azért is volt tökéletes számomra, mert vegyes körzet lévén egyaránt gyógyíthattam felnőtteket és gyermekeket. Ez gyakran nagyon sok feladatot jelentett, de számomra mindig a munka, a gyógyítás volt az elsődleges. Mi­előtt Jakabszállás is a központi ügyelethez tartozott, ha kellett, éjjel, ha kellett, ünnepnapon, de mindig szívesen dolgoztam. A rendelési időn túl is, ha valakinek szüksége volt rám, mentem. Orvosként mindig az lebegett a szemem előtt, mi lenne, ha én lennék a beteg, és akkor szeretném, ha az orvosom mindent elkövetne. Így én mindig a maximumra törekedtem.

– Hogyan tolerálta mindezt a család?

– A férjemnek köszönettel tartozom, mindig mellettem állt. Ha éppen a vasárnapi ebéd főzése mellől hívtak el egy esethez, ő átvette a fakanalat és folytatta. A gyerekek is sokszor hiányoltak, de megértették az elkötelezettségemet. Mindkét gyermekem kötődik az orvostudományhoz. A fiam gyógyszerész lett, docensként a gyógynövénykutatás a szakterülete. A lányom pedig klinikai szakpszichológusként dolgozott a szegedi gyermekklinikán, mielőtt egy éve a kisfia megszületett.

– Most januártól nyugdíjba vonult. Fájó volt a búcsú?

– Már néhány éve érlelődött bennem, hogy végleg visszavonulok, de amíg nem találtam meg az utódomat, addig nyugodt szívvel nem tudtam elbúcsúzni. A rendelő felszerelését is átadtam az utódomnak, hogy továbbra is a betegek szolgálatára álljon.

– Hogy érzi most magát?

– Nagyon boldog vagyok. Az elmúlt hetekben tudatosult bennem igazán, hogy milyen sokan szerettek. Bármerre megyek a faluban, mindig kedves, szerető szavak fogadnak.

– Mivel tölti első nyugdíjas ­hónapjait?

– Eddig a munka volt az első, a család a második, mostantól a család az első. Négy fiúunokám van, akik sok figyelmet igényelnek. Emellett szívesen kézimunkázom, éppen egy népi írásos falvédőn dolgozom. És végre van időm rajzolgatni, csak úgy kedvemre, főként portrékat készítek.

– Meglepte az állami kitüntetés?

– Úgy érzem, ez az elismerés a több évtizedes lelkiismeretes munkámról szól. Arról, hogy mindig próbáltam mindenkinek segíteni. Boldog vagyok, hogy megkaptam.

Több szakmai díjjal ismerték el a doktornő tevékenységét

Dr. Csupor Éva az elmúlt években több szakmai díjat is kapott munkája elis­meréseként. Többek között Semmelweis-­díjat, Pro Sanitate díjat, a Magyar Érdem­kereszt bronz fokozatát, idén pedig a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetést vehette át.