Azon dolgoznak a parkourosok, hogy legyőzzék a gravitációt (videó)

Az ütemes, dinamikus zenére előadott pörgésekkel, szaltókkal és egyéb látványelemekkel tűzdelt sportág bemutatójára nem csak a fiatalok voltak kíváncsiak. Mivel a parkour nem egy széles körben ismert mozgásforma, ezért Juhász Kristóf és Szalai Szabolcs, a csapat két legrégebbi tagja segített megvilágítani a műfaj mibenlétét.

– A parkour alapvetően arról szól, hogy minél gyorsabban és látványosabban jussunk el A-ból B-be. A távolság változó, ez lehet tíz méter, de sokkal hosszabb is. Nem a távolság, hanem a távolság legyőzésének kreatív és minél trükkösebb kivitelezése számít ebben a sportágban – mondta Kristóf.

Kristófot és Szabolcsot is egy barátja vonzotta be a parkourosok körébe nyolc évvel ezelőtt. Mindkettejüket a műfajban rejlő kreativitás és szabadság ragadta meg, hiszen ebben a sportban nincsenek kötöttségek: mindenki maga dolgozza ki évek kitartó edzésmunkájával azt a stílust, ami személyiségének és testi adottságainak a legmegfelelőbb. A parkournak nincs kötött szabályrendszere, hiszen tulajdonképpen egy utcai sport.

Alapjait az I. világháború idején vetette meg egy George Hébert nevű katona. A háború idején Afrikában tett látogatása során látta az ott élő bennszülötteket, hogy mennyire a természettel együttműködve, mintegy belesimulva mozognak környezetükben. Az őslakók mindennapjaikban különleges hajlékonyságra, kitartásra és fürgeségre tettek szert. Hébert ezekből az elemekből építkezve alakította ki a „Harmóniában a természettel” elnevezésű mozgáskultúrát.  Ezt fejlesztette tovább és alkalmazta városi környezetre David Belle, aki 1997-ben Franciaországban Yamakasi néven csapatba verődött néhány barátjával. Történetükről ugyanezzel a címmel mára már kultikusnak számító filmet is forgattak.

A parkour a fiatalok sportja, amit a Nogravity összetétele is mutat: legfiatalabb tagja 15, a legidősebb 22 éves.

A fiúk az utcán gyakorolnak, heti legalább két edzés szükséges ahhoz, hogy fejlődni tudjanak. Edzéseik során az utca tereptárgyait – fákat, asztalokat, korlátokat – használják. Általában nincs védőfelszerelésük és mivel a sport a gyorsaságról és az ügyességről szól, gyakori kísérői a kisebb-nagyobb sérülések. Kristófnak egy trükk gyakorlása közben meghúzódott az ínszalagja, ami félévente kiújuló problémát jelentett számára. A zúzódások és horzsolások pedig természetes velejárói az edzéseknek. Szabolcs sem úszta meg sérülések nélkül az elmúlt nyolc évet: számtalan bokazúzódást szenvedett, egyszer felnyílt a térde és kiugrott a mutatóujja.

Mivel a csapat az utcán tartja edzéseit, zeneszó közben, ez sok félreértést eredményezhet: többször előfordult már, hogy a környék lakói kihívták rájuk a rendőrséget, azzal az indokkal, hogy a csoportosulás drogot vagy alkoholt fogyaszt, ami nem volt igaz.

Elmondásuk alapján a sérülések a határkeresésről szólnak, mindenki eldöntheti, hogy mit vállal és mit nem, itt nincs nyomás.

– Ha ésszel csinálja az ember, akkor meg lehet úszni a nagyon súlyos sérüléseket. Ebben a sportban fontos a logikus gondolkodás, a fokozatosság és az előrelátás. Volt olyan, aki előkészület és gyakorlás nélkül ugrott ki a második emeletről. Neki lett baja. De van olyan parkouros, aki megfelelő gyakorlással következmények nélkül kiugrik onnan – mondta Szabolcs.

A fiúk egymástól és a világ parkourosaitól, Youtube videókon keresztül is inspirálódnak. Egy-egy mozdulat, például egy szaltó begyakorlása akár fél évet is igénybe vehet. Ez nagyban függ a gyakorló tanulékonyságától. Mint mondták, sokan éppen ezért adják fel. A parkourban nincs gyors siker.

A No Gravity Team tagjainak két célja van: az első sportágukban fejlődni, minél több trükköt begyakorolni. A másik az, hogy egyszer legyőzzék a gravitációt.