A közös képviselőnek a lakók lelkét is karban kell tartania

Az elmúlt években, évtizedekben sok negatív történetet lehetett olvasni, hallani közös képviselőkről, akik sikkasztottak a lakóközösség kasszájából. Természetesen a közös képviselők többsége tisztességesen dolgozik. Nap mint nap szembesülnek a közösség problémáival, és orvosolják azokat. Kecskeméten, a Stádium utcában Hoffer Zoltán immár 25 éve sikeresen menedzseli azt a három háztömbből álló társasházat, ahová egykoron ő is született. A közös képviselői munka nehézségeiről, a lakóközösség problémáiról beszélgettünk vele a negyedszázados jubileum kapcsán.

– Nagyon fiatalon csöppent bele ebbe a világba. Kihívásnak tekintette akkoriban?

– 1993-ban, 23 évesen egyáltalán nem úgy képzeltem az életem, hogy én közös képvi­selő leszek. A házban, ahol felnőttem, mindenki jól ismert, tisztelettudó, becsületes fiúként biztattak arra, hogy vállaljam el a posztot. Az akkori közös képviselő, éppen két szívrohamon volt túl, így leköszönt a ciklusa végén. Akkor még nem tudtam, mire vállalkozom.

– Megbánta akkori döntését?

– Ez így nem igaz. Sok szép emlékem van, de több rossz is. Ha visszamehetnék az időben, akkor nemet mondanék.

– Friss diplomásként egy teljesen új világba csöppent. Mikor érte az első pofon?

– Már az első nap. Előző este a közgyűlés először megszavazta a közös költség emelését 700 forintról 1000 forintra, majd utána megválasztottak engem. Másnap sokan ujjal mutogattak rám, hogy azonnal díjat emelt, biztos meg akar gazdagodni. Aztán rá két hónapra mindenkinél be kellett vezettetnem a vízórát, melyet törvény írt elő. Ennek sem örült mindenki.

– Hogyan tudta kezelni a konfliktusokat?

– Én mindig őszinte voltam. A lepukkant házat kevés megtakarított pénzzel vettem át. Sosem titkoltam, nem vagyok műszaki beállítottságú ember. Matematika–történelem szakosként végeztem, erős oldalam a lelkigondozás és jó emberismerő is vagyok, így ezt a problémát megbízható szakemberekkel próbáltam áthidalni. Persze, így is belefutottam néha egy-egy kontárba, szélhámosba. De az őszinteség a végén mindig kifizetődött.

– Ön is ott él a közösségben, gyakran keresik fel a problémáikkal a szomszédok?

– Ez egy 24 órás szolgálat. A minőségi munkához meg kell hallgatni a lakókat. Szinte sosem kapcsolom ki a mobilomat, így bármikor elérhetnek. Vannak napok, amikor akár 20 telefonhívás is érkezik társasházi ügyben. Előfordult, hogy hajnal 2 óra 20-kor érkezett az sms, hogy beázik az illető. Kaptam telefonhívást reggel 5 óra 40-kor és becsöngettek már este 11-kor is, hogy közös költséget fizetnének.

– Ezek szerint kötelességtudóan időben fizetnek a lakók?

– Igen. Nem panaszkodhatom. Sok más társasházzal szemben nekünk nincs kintlevőségünk, soha nem is volt. Előfordul egy-két hónap csúszás, de ez a maximum. Bár hozzáteszem, nálunk 10 éve változatlanul 5000 forint a közös költség és van megtakarításunk.

– Hogyan tudta ezt elérni?

– Sosem dobáltam be felszólító leveleket. Ha látom, hogy valaki pici csúszásban van, négyszemközt, személyesen beszélek vele. Megkérdezem, miben segíthetek, átütemezzük a befizetéseket, hogy talpra tudjon állni.

– A magánjellegű problémákon is próbál segíteni?

– Teológiát is végeztem, így a lelkigondozás szerves része a közös képviselői munkámnak. Sokaknak nyújtottam már vigaszt, lelki útravalót gyászban vagy más nehéz pillanatokban. Olyan is előfordult, hogy egy család abban kérte a segítségemet, hogy az édesapát beszéljem le az öngyilkosságról. Mindig szívesen segítek, ha tudok, szerintem ez is része a közösségben való élésnek.

– Mindenki elfogadja?

– Én sem vagyok tökéletes, de a háromévenkénti választásokon egyhangúlag, vagy nagy többségben mindig támogatnak. Az első komolyabb atrocitás 2012-ben ért. Akkor az egyik lakó rám akarta törni az ajtót, aztán pedig a közös képviselői iroda ajtózárját pillanatragasztóval telenyomta. Ugyanez az ember tavaly életveszélyesen megfenyegetett, ha nem mondok le, megöl. Többek előtt jelentette ezt ki, a rendőrség is kijött és elővezette. Nem sokkal később az autómat kromofággal rongálta meg ismeretlen tettes.

– Nem fél?

– Én egy nagyon nyugodt ember vagyok, nehéz kihozni a sodromból. Ebben óriási erőt ad nekem a lelkiség. Ráadásul úgy vélem – az esetemben – ez egyetlen emberre vezethető vissza, aki alkoholos állapotban nem mindig ura a helyzetnek. Egyelőre tudom kezelni, de a közös képviselőség nem egy nyugdíjas állás.

– A lakóközösségekben gyakran vannak összetűzések a lakók között?

– Nálunk ritkán. Emlékezetes számomra, amikor egy család az egyik szobában kisdisznót nevelt. Arra hivatkoztak, télen fázna a hobbin a malac, tavasszal majd kiviszik. Egy másik esetet sem feledek, amikor az alsó szomszédtól a cigifüst, a nikotin a szellőzőn felment a felső szomszédhoz. Én minden lakossági konfliktusnál törekszem a békés megegyezésre, ha ez nem megy, akkor a hatósághoz kell fordulni.

– Mit tenne a következő esetben: társasházban külön folyosóról nyílik négy lakás. Az egyik lakó folyamatosan a folyosóra engedi ki az ételszagot, a cigifüstöt. A többiekhez pedig beszivárog a szag. Mit tehetnek?

– Konkrét házismeret nélkül, azt tanácsolnám első körben, hogy a házirendet nézzék meg. Abban jó esetben benne van, hogy a többi lakó komfortérzetét senki sem zavarhatja. A folyosót csak rendeltetésszerűen használhatja, így arra nem szellőztethet. Erre hívnám fel a lakó figyelmét. Úgy vélem, ha a folyosó többi lakója közösen ül le vele beszélni a problémáról, megértő lesz és a jövőben odafigyel másokra is.

– Mi a helyzet, ha valaki hangosan hallgatja a zenét?

– Ugyanúgy a békés megoldást keresném. Szép szóval sokszor elérhetjük a célunkat. Amennyiben a házirendben foglaltakon is túlmutat a probléma, akkor a közös képviselő megteheti a hatósági lépést.

– Általánosságban miben látja a legnagyobb gondot a közös képviselők és a lakók között?

– Szerintem a közös képviselők 60–70 százaléka csak a legfontosabb feladatokkal foglalkozik, befizeti a csekkeket, elvégezteti a szükséges javításokat. Én fontosnak tartom, hogy odafigyeljek a közösségben élőkre. A személyes kapcsolattartás segít abban, hogy ne idegenedjünk el egymástól, és egy valóban élhető közösségben lakjunk, ahol számíthatunk egymásra.