Interjú

2018.12.16. 08:20

A legszemélyesebb élményekből is lehet kitűnő és csapnivaló könyvet írni

Jenei Gyula költő és magyartanár az Olvasatnak adott interjúban arról is vall, miért nem fejezett be egy Facebook-os kihívást, hátrányt jelent-e vidékinek lenni, és valóban siralmas-e az irodalomtanítás helyzete.

Jenei Gyula költő, újságíró és középiskolai tanár, az Eső irodalmi folyóirat szerkesztője. Legutóbbi kötete 2018-ban Mindig más címmel jelent meg. A szerzővel az Olvasat készített interjút, a beszélgetést változtatás nélkül közöljük.

Legújabb, Mindig más című versesköteted tere a gyerekkorod és annak helyszíne, a vidék; számtalan fontos eseményt mesélsz el a szövegeidben. Ha kiemelnél egyet, mint legmeghatározóbb élményt, melyik lenne az, és miért?

Még most is zajlik a Facebookon egy „kihívás”. Arra kérhetik egymást az ismerősök, hogy töltsenek föl a hírfolyamra hét könyvborítót, azokét a könyvekét, amelyek bizonyos életkorukban számukra fontosak voltak. Elkezdtem, de végül nem fejeztem be a játékot. Ötletszerűek voltak a választásaim.

Azt akarom érzékeltetni, hogy bármit mondhatnék. Mit emeljek ki?

Talán azt, hogy hétéves koromban (mint később kiderült, téves diagnózis miatt) felmentettek tornából? Ha nem mentenek fel, talán futó leszek. Vagy távolugró. Az alkatom megvolt hozzá, egy darabig talán a képességem, az ügyességem is. Ha nem a pálya szélén kell ácsorognom vagy ücsörögnöm tornaórákon, talán máshogy alakul az életem. Mondjuk fegyelmet tanulok, kitartást, és megpróbálkozom a regényírással. Vagy nyelveket biflázok, és akkor a műfordítással. Esetleg megszédít az öltözők szaga, s edző leszek, haver, politikus.

Jenei Gyula: Másként mesélnéd

a bicikliket nekitámasztottuk a dél-

utánnak, és szeretkezni kezdtünk

a csatornaparton. a távolban talán

kombájn zörgött, s bőrünket

bizonyára kellemetlenül érintette

az aljnövényzet, de erre valószínűleg

nem figyeltünk, esetleg csak tompán

észleltük mint apró, zavaró körülményt,

amit nem őriz meg az emlékezet, de

a tudat rekonstruálja. nem voltak

tereptárgyak, bokrok, se fák, csak messzi

ligetek, és hullt ránk a zörgés

mögül a csend. – te biztosan másként

mesélnéd! – de végül nem fontos ez sem.

a csöndben persze voltak, kellett, hogy

legyenek neszek: a testeké, rovaroké,

békáké vagy a gát alatti sásé,

ahogy közönyösen darabolja a szelet.

és az őrző figyelem. az éhes

állaté. – jöttek a túlsó oldalon

biciklis férfiak: pecások, melósok,

mohó sihederek? akkor sem tudtam,

mikor a szeretkezésből kiijedve-

eszmélve ruháinkat visszavettük.

néha átutazom azon a csatornán,

eszembe jutunk fiatalon, s kutatnám

a part kanyarulatait különböző

évszakok színeiben, köd mögött és

remegő nyáron – hasztalan. amit keresek,

nincs a tájban –, s már át is suhantam

a hídon. semmi sem történt. csak meg-

érintett pár apró, zavaró körülmény.

 

„Nem tudnék olyan történetet megírni, amely nem kizárólag személyes élményeimen alapul”, nyilatkozta valahol Márquez. Nálad sincs másképp?

Nekem sem nagyon sikerült. De majd még próbálkozom. A szerzők hajlamosak mítoszokat gyártani magukról, arról, hogyan írnak, mi a módszerük, és hogy a szövegeiknek mennyi köze van a valósághoz. Egyik tagadja, hogy a személyes élményeit írja, a másik dicsekszik vele. Néha csak sejteni lehet, ki hazudik, s ki nem. És talán nem is szükséges, hogy az olvasó túl nagy jelentőséget tulajdonítson ezeknek az állításoknak.

A legszemélyesebb élményekből is lehet kitűnő és csapnivaló könyvet írni.

„később felülírom, / megsemmisítem ezt a képet”, írod a Házcímű versben. Egy-egy kép villant fel, egy-egy húsüzem-madeleine, és abból írtál verset, vagy előre eldőlt, tudatosan, milyen emlékekből szeretnél verset írni?

Hosszú ideig Teasütemény volt a kötet munkacíme. Egyébként is-is. Sokszor egy képből, hangulatból, illatból hívódott elő a vers, máskor meg tudtam, hogy ezt vagy azt még hozzá kell írnom a kötethez. Csak az volt a kérdés, hogyan. Mit lehet még előbányászni hozzá, honnan? Hogyan szerkesszem meg a szöveget, hogy aztán működjön? Persze valószínűleg az utóbbiak is többnyire egy-egy érzékszervi élmény bevillanásából kerekedtek ki.

Jenei Gyula. Fotó: Illyés Csaba / Wikimedia

Micisapka, klottgatya, bambi, tipikus közép-európai életérzést sugalmazó tárgyak szerepelnek a verseidben. Valahogy ezek adják ki a régiót, ahol élünk, a furcsának tűnő tárgyak és a szövegeidben is megjelenő rengeteg történelmi kudarc…

Nekem ezek a tárgyak nem furcsák, hanem természetesek. A kudarcok pedig hozzánk tartoznak. De az sem biztos, hogy kudarcként kell megélni a történelmi folyamatokat, a sorsunkat. Annyi véletlenen múlik az életünk. Ha egy kicsit is másként alakul a múltunk (úgy értem, az országé, a történelmünk), akkor nem beszélgetünk itt, vagy nem mi beszélgetünk. Amúgy meg nem tudom, a közép-európai életérzés olyan nagyon különbözik-e más életérzésektől.

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy az emberek lényegüket tekintve azért nem ütnek el nagyon egymástól.

Legfeljebb micisapka helyett kalapot, fezt vagy golyóálló sisakot viselnek. Egyes vidékeken talán zárkózottabbak vagy gazdagabbak, másutt temperamentumosabbak vagy szegényebbek a népek, de alapvetően hasonlóak a félelmeink, az örömeink. Csak a díszlet változik.

 

A versek látleletet adnak a gyerekkorodban folyamatosan átalakuló faluról, a szokásairól, hiedelmeiről. Manapság sem érkeznek túl kedvező hírek a magyar vidékről. Véleményed szerint mi okozza a legfőbb gondot, hol romlott el a magyar falu ügye, ki tehető felelőssé azért, hogy vidékinek lenni ma is hátrányt jelent?

Persze hogy hátrányt jelent. Száz éve is azt jelentett. Csak a mértéken lehet vitatkozni a különböző korokat illetően. Az úgynevezett demokrácia gyönyörű eszmény volt, ahogy a legvidámabb barakkból elgondoltuk, de amikor az ölünkbe hullott a rendszerváltáskor, nem tudtunk vele mit kezdeni. Talán lehetett volna jobban csinálni. Jobban kellett volna csinálni. A rendszerváltó elitnek óriási a felelőssége. Huszadrangú elvi kérdéseken vitatkoztak, miközben a vidék szétrohadt. Közelről, félközelről láttam, hogyan mennek tönkre családok, hogy csúsznak bele a szegénységbe, reménytelenségbe volt osztálytársaim, ismerőseim. Olyan szegénységbe, amilyenből nehezebb kikapaszkodni, mint a rendszerváltás előttiből. A valódi Bánkot nem érdekli a valódi Tiborc. A szabadság olcsó kis csörgőit rázogatták és rázogatják sokan, miközben a magyar vidékkel nagyon kevesen törődnek. Persze én is lelkesedtem nagy eszmékért, de mostanában egyre inkább a fülembe csengenek (cseng a fülem, öregszem, no) apám szavai arról, hogy mit jelent a szabadság. Szabad belerokkannod a munkába, szabad megdöglened a híd alatt hajléktalanként és a többi. A szabadság nagyformátumú szirén. De megmaradni, továbbörökíteni, továbbvinni az életet, szerintem az sem kevesebb. Ady Gyáva Barla diákjának lenni. Vagy az engedni nem tudó Antigoné helyett Iszménéként létezni.

Az elvek helyett az életet választani. Ezt vidéken, ahol mindig nagyobb volt a kiszolgáltatottság, talán jobban értik, jobban tudják.

Ady előbbi versére utalva: kizöldíteni a megsebzett vidéknek véres bokrait.

Az Eső című lap főszerkesztőjeként hova pozicionálnád a lapot a hazai folyóirat-kultúrában, milyen kulturális vagy egyéb, több figyelmet érdemlő témákat jár körül az Eső, betölt-e hiátusokat?

Pont húsz éve jelent meg az Eső első (kísérleti) száma. Kemény és munkás évtizedek voltak, sok hibával, kudarccal és persze örömmel. A folyóirat most a legjobb korszakát éli, köszönhetően egy minisztériumi támogatásnak. Jó szerzők jó írásait közöljük. Azt szoktam mondani, olvasóbarát lapot próbálunk csinálni. Persze minden szóba bele lehet kötni, az olvasóbarátba is. Jó szépirodalmat (verseket, regényeket, novellákat, írói jegyzeteket, adott esetben tanulmányokat) akarok közölni. Múltkor egy fiatal barátom azt írta, hogy

az Eső: „politikailag neutrális, nem tolja az irodalomelméletet, érzékeny a vidékre, de nyitott az urbánus témákra is”.

Ez elég pontos pozicionálás. Egy ideig zavart, hogy a kritikai rovatunkat sokan nem vették elég komolyan. Az igazság kedvéért azért volt is hová fejlődnünk. De valóban nem akarom túltolni az irodalomelméletet vagy azokat a kritikákat, amiket alig olvasnak néhányan. Nyilván azoknak is megvan a létjogosultságuk, helyük, csak nem az Esőben.

A nem Budapesten, tehát valamelyest az irodalmi élet peremén élés nehezíti az irodalmi életbe való becsatlakozást, az állandó jelenlétet? Vagy a fősodorban elhelyezkedés helyett mindig az érdemi munka foglalkoztatott?

Mondhatnám, hogy az internet korában ez nem gond, ahogy nyilatkoztam is egyszer, bár azt hiszem, ezzel kapcsolatban már akkor is voltak kétségeim. De talán nagyon el akartam hinni, hogy nem gond. Hogy nem nehezíti. Emlékszem, valamikor húsz éve egy nem író barátommal beszélgettem a szolnoki strandon, a gyerekeink a kismedencében pancsoltak, én meg akkoriban kezdtem újra a versírást. Azt mondta, ha komolyan gondolom magam, menjek föl Pestre. Hülye vagyok, ha nem megyek. Mi viszont a feleségemmel maradtunk. A lakhatást is nehéz lett volna megoldani, és Pestet sem szeretjük annyira. A becsatlakozásról, az állandó jelenlétről kérdeztél. Persze, hogy nehezebb. Virtuálisan veled is nehezebb meginni egy korsó sört, mintha betérnénk egy pesti kiskocsmába. És másról, máshogyan is beszélgetünk, mintha kocsmában ülnénk. De ez nem panaszkodás. Jól érzem itt magam. És az internet korában azért tényleg nem olyan bonyolult a kapcsolattartás az írótársakkal. Persze más oldottsággal beszélgetünk, mintha gyakrabban találkoznánk személyesen.

Jenei Gyula
Fotó: Mészáros János / szoljon.hu

Középiskolai tanár vagy. Az irodalomoktatás Magyarországon sokak megfogalmazása szerint siralmas állapotban van, nem beszélve egyes kényszer-kötelező olvasmányok emészthetetlenségéről. Hogyan viszonyulsz mindehhez, mennyire teszel engedményeket, támogatod, vagy épp ellenzed a kötelező olvasmányok megváltoztatását?

Ha lenne időm, erről hosszan írhatnék. Valószínűleg ritka az az iskola, ahol nem siralmas állapotban van a magyartanítás… De ez nem egy-két kurzus felelőssége, hanem évtizedeké. És (bár minden mindennel összefügg) nem is feltétlenül, vagy nemcsak az oktatáspolitika az, ami lehetetlenné teszi az állapotokat, hanem sokszor a szülők, a tanárok, a diákok Bermuda-háromszöge nyeli el, semmisíti meg az értelmes dolgokat, jó kezdeményezéseket. Vagy nevezzük tehetetlenségi nyomatéknak. És a pálya széléről bekiabálók értetlensége. A pedagógia is olyan, amihez mindenki ért. Mint a foci vagy a politika. A kötelező olvasmányokat persze át lehetne gondolni, lehetne frissíteni, de mi tanárok is sok mindent változtathatnának saját hatáskörben.

Ám a magyartanítás egyik legnagyobb problémáját abban látom, hogy a tárgy szerepe sincs igazán tisztázva. Az irodalmat a többség nem veszi komolyan.

A diákok jelentős része már azzal a meggyőződéssel, önismerettel érkezik a gimnáziumba, hogy a magyarral úgysem lesz dolga, őt nem érdeklik a versek, a regények. Ám időközben rádöbbennek, hogy az irodalomjegyek mégiscsak beszámítanak a felvételi pontokba, akkor megijednek, s ez a félelem (a szülőké, a diákoké, s a tanároké is) pont az irodalom lényegét öli meg. Azt, hogy egy olvasmány kapcsán, abból kiindulva és ahhoz kötődve beszélni lehessen arról, amiről az irodalomnak jó pillanataiban szólnia kell: magunkról. Arról, hogy miként létezünk a világban, a kapcsolatainkban. És persze arról, hogy ezekről a dolgokról miként lehet beszélni, írni. Ezt százból jól megoldja, mondjuk, három-négy tanár. Elfogadhatóan húsz-harminc. A többi frusztrált. Tudja, nem tud felnőni a feladathoz. Ha nem tudja, az csak azt jeleni, hogy nem néz tükörbe. Egyébként mindenki tud mindent. Vagy nem tud semmit. Ismered Spiró négysorosát? „Aki tudja, ugyanazt tudja. / Aki nem tudja, nem tud semmit. / Aki tudja, mind beledöglik. / Aki nem tudja, nem is élt semmit.”

Borítókép: Jenei Gyula legutóbbi kötetének szegedi bemutatóján. Fotó: Annus Gábor

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!