Nem repülve csípett: ugrálva döfködött a kegyetlen ősdarázs

Aki fél a darazsaktól (van olyan, ki nem?), az ne is olvasson tovább: régen ezek a repülő agresszorok még félelmetesebbek voltak. Részben azért, mert akkor még nem is repültek.

Észak-Mianmarban, a Hukawang-völgyben ásták ki azt a leletet, mely alapján a fenti következtetésre jutottak a tudósok. Az Aptenoperissus burmanicus-ra keresztelt ősrovar példánya 100 millió évvel ezelőtt, a kréta időszakban ragadt borostyánba, kövült meg, és maradt az utókorra.

Az ősdarázs olyan különösen néz ki, hogy a tudósok sokáig azon vitatkoztak, darázs-e egyáltalán, hiszen a hátsó lábai leginkább egy szöcskéére hasonlítanak. Végül arra jutottak, hogy igen, darázs, de szárnyak híján repülés helyett a szöcskelábain, óriási ugrásokkal haladt. Hogy még terminátorabb legyen, azt is megállapították, hogy a hasi része a csótányokéhoz hasonlóan páncélozott.

Az Aptenoperissus burmanicust az Oregon Állami Egyetem biológusa, George Poinar osztályozta hártyásszárnyúnak, a szárnyak hiánya ellenére – azt mondta, a rovar feje leginkább egy darázséra hasonlított. Viszont egy teljesen új családot alkottak neki, az Aptenoperissidae-t, mert azon túl, hogy hártyásszárnyú, annyira nem passzolt semelyik eddig ismert osztályba.

Poinarék az ősdarázs hosszú, mellső(bb) lábai miatt azt feltételezik, hogy a rovar leáshatta magát a föld alá, hogy más rovarok bábjaiba petézzen. Vadászatkor éles, csipkésszélű fullánkjával szúrta le áldozatát, ha menekülni kellett, akkor pedig a szöcskelábain ugrott tova. A szárnyak csak akadályozták volna a földmunkában.

Micsoda szerencse, hogy csak borostyánba kövülve maradt fent!