Még kapaszkodunk egy kicsit az apák napjába

Bár hivatalosan már mögöttünk van az apák napja, valahogy még mindig bennem van a hangulata. Talán azért, mert gyerekként nálunk ez az ünnep szinte láthatatlan volt. Anyák napjára verset tanultunk, ajándékot készítettünk, de apák napjáról nem is igazán hallottam. Pedig nekem mindig is fontos volt az apukám. Nem csak a gyerekkori emlékek miatt, hanem mert felnőttként is kapaszkodót ad a mindennapokban. Az ő jelenléte számomra mindig a biztonságot jelentette, és ez ma sincs másként.

Mára már felnőttem, de az esti telefonhívásaink megmaradtak. Szinte nincs nap, hogy ne beszélnénk – ha csak tíz perc erejéig, akkor annyi, de ez a tíz perc mindkettőnk napját jobbá teszi. Mostanában persze már nem is igazán velem beszélget, inkább a kisfiammal – aki még csak egy baba, de a telefon csörgésére már mosolyog, mert tudja, hogy a nagypapa következik.

Amióta anya lettem, egészen új szemmel nézek az apákra. A férjem egészen más dimenzióba emelte számomra ezt a szerepet. Nézni, ahogy együtt bohóckodnak a kisfiunkkal, és hallani a baba kacagását: ez az a pillanat, amiért érdemes élni. Néha a szívem kihagy egy ütemet, amikor a levegőbe dobálja őt, de aztán csak nevetek velük. Máskor meg csak csendben összebújnak, én pedig némán figyelem őket – tudom, ha észrevennék, rögtön vége lenne a varázslatnak.

Szerencsés vagyok, mert csodás apukák vannak körülöttem – az enyém, a férjem. Lehet, hogy az apák napja egy kissé még mindig háttérbe szorul, de én most egy kicsit kapaszkodom belé. Mert az apák igenis megérdemlik az ünneplést. Minden egyes nap.