A klímaváltozás már nemcsak kopogtat, hanem ránk töri az ajtót

Amikor először olvastam a hírt a soltvadkerti tornádóról, végigfutott rajtam a hideg. Nem azért, mert nem tudtam, hogy tornádók léteznek Magyarországon is, hanem azért, mert ez most valóságos volt. Kézzelfogható. Megtörtént. Nem valahol a messzi Kansasban, hanem itt, a Duna–Tisza közén. Ahol eddig nyugodt, kiszámítható tavaszokat ismertünk. Ahol a hajnalok csendjét eddig legfeljebb madárcsicsergés törte meg, most viszont egy tornádó moraja.

Sokáig hajlamosak voltunk azt hinni, hogy az extrém időjárás a világ másik felének gondja. Hogy a klímaváltozás elsősorban olvadó gleccsereket, tengerszint-emelkedést és afrikai aszályokat jelent. Csakhogy ez a hit egyre kevésbé tartható. Amit Soltvadkerten láttunk, az nem egy szerencsétlen egybeesés. Ez figyelmeztetés.

Tornádóval üzen a természet: nagy a baj!

Az elmúlt években egyre világosabbá vált, hogy valami megváltozott. A nyarak nem egyszerűen forróbbak, hanem kegyetlenül szárazak. Az aszály már nemcsak a mezőgazdaság problémája, hanem a teljes élővilágé, a miénk is. A fák korábban sárgulnak, a tavak visszahúzódnak, a termések elmaradnak. Aztán, mintha a természet próbálná egyensúlyozni saját szélsőségeit, jönnek a hirtelen leszakadó esők, a jégesők, a pusztító szélviharok. Egyszerre szenvedünk a vízhiánytól és a villámárvizektől. Olyan időjárási anomáliák váltak rendszeressé, amelyek pár évtizede még híradós kuriózumként tűntek fel. Ma már nem kérdés, hogy a klímaváltozás nemcsak valóságos, hanem napról napra közelebb jön, és arcot ölt. Hol a kiszáradt földön, hol egy összedőlt fóliasátorban, hol pedig egy soltvadkerti tornádóban.

A természet már nem csak suttog. Ordít! Mégpedig azt, hogy baj van. Nem lehet többé vállat vonni, amikor a klímakutatók szupercellákról, légörvényekről, tornádók esélyeiről beszélnek. Ez nemcsak számukra adat és valószínűség, ez most már a mi kertünk, az otthonunk, a fóliasátrunk, a gyerekkori utcánk, az életünk.

Tovább súlyosbítja a történteket, hogy mindez az éjszaka közepén történt. Amikor az ember a legvédtelenebb. Amikor nincs idő menekülni, felkészülni, figyelni az eget. Ez a kiszolgáltatottság érzése az, ami igazán megrendített. Mert most már nem lehet legyinteni, hogy „nálunk ilyen úgysem lesz”.

Pedig lesz, ha nem teszünk valamit – egyénileg, közösségként, országként, világként. Nemcsak Soltvadkert érintett, hanem mindannyian azok vagyunk. Ez a jelenség egy tünet. A mi életmódunk, döntéseink, közönyünk tünete. A klímaváltozás nem a jövő, hanem a jelen. És a változás már itt van az ajtónk előtt. Sőt, be is lépett rajta.