Egy ülve maradt táncos vallomása

Nézni másokat mindig élvezetesebb volt: csodálni, ahogy valaki felszabadultan, önfeledten táncol. Mindaddig persze, amíg engem is meg nem próbáltak belerángatni a forgatagba. Bohóckodni? Egy idétlen mozdulatra nevetni mindig könnyű volt. De valahogy mélyen belül ott motoszkált a félelem: mi van, ha tényleg nevetséges vagyok? 

A tánc számomra mindig kicsit a bátorság próbája maradt. Mégis, volt egy alkalom, amikor minden másképp volt. A szalagavatós keringő. Ott minden mozdulatnak jelentősége volt, minden lépésnek súlya. Nem volt helye rögtönzésnek vagy bizonytalanságnak. Meg kellett tanulni érezni a zenét, a partneredet, és bízni abban, hogy együtt sikerül majd valami szépet alkotni. Minden egyes próba tele volt nevetéssel, bénázással, javítással – de közben egy láthatatlan kötelék szövődött köztünk. A szalagavató estéje pedig, amikor minden a helyére került, számomra örökre meghatározó maradt. 

Bár azóta már rég kinőttük a középiskolát, ha ma meghallok egy keringőt, valami még mindig összeszorítja a szívemet. Nemcsak a tánc miatt, hanem az út miatt is, amit együtt jártunk végig. A tánc arról szól, hogy merünk-e hinni egymásban, merünk-e nevetni magunkon, és merünk-e megélni a pillanatot – még akkor is, ha közben néha egy kicsit esetlenek vagyunk. Mert a tánc végső soron nem más, mint maga az élet: sokszor kaotikus, néha röhejes, de ha szívből csináljuk, mindig szép.