A paplan fogságában

Majdhogynem megfogalmazhatatlan az a kín, amit az ember egy hideg téli reggelen érez, amikor megszólal az ébresztő. A szem kinyílik, az agy még küzd. „Csak még öt perc...” – súgja egy belső hang. Az öt percből tíz lesz, majd húsz, míg végül eljön a pillanat, amikor el kellene hagynom az ágyat, ám ez majdhogynem lehetetlen küldetésnek tűnk. Végül mégis csak belevágok. Mint egy, a fészkét kereső pingvin totyogok a konyhában. A reggeli kávé után végül elfogadom a helyzetet, abban a reményben, hogy holnap, vagyis vasárnap bosszút állhatok a világon. Lelkiismeret furdalás nélkül visszabújhatok az ágyba és paplan meleg ölelésében sztrájkolhatok a hideg ellen, amíg kedvem tartja.