Mint a biciklizés

Most kölcsönösen szokjuk és „tanuljuk” egymást, én és a szakállas, szarvas asszonyságok.
A fejésben van némi jártasságom – dicsekedtem önbizalommal telve – a szomszédnak. Kb. 15 éve volt a családi gazdaságban egy kecskemama, tavaszonként kecskegidája, akiket jómagam gondoztam: etettem, legeltettem. Ebből saccoltam, hogy az idő csak nem koptatta el teljesen fejési tudományomat. Hamar kiderült, hogy ez is olyan, mint a biciklizés: elfelejteni valóban nem lehet, de kell némi gyakorlás a korábbi tudás „felszínre hozásához”.

Így történhetett, hogy az első kecske tejeltetése nem volt kellemes élmény se nekem, se neki. A tőgye túl kicsi volt, marokra nem lehetett fogni, csak ujjal húzogatni. Ez viszont olyan lájtosra sikerült, hogy egy csepp tejet se tudtam kicsikarni a rúgkapáló kecskemamából. Mire végre megindult csordogálni a tejecske, már el is fáradt a művelethez kevésbé szokott kézfejem, csuklóm. Tej viszont alig került az edénybe, épp csak a falát kente össze. Mentőötletként elővezettük a kecske frissen leválasztott gidáját, hátha legalább neki jut valami, a mama féltve őrzött kincséből. A fekete szőrmók éhes lehetett, mert szarvas fejével akkorákat dobot az anyja tőgyén, hogy szegény jószág majd el dőlt. Naná, hogy kiengedte a tejét, csak nem az edényembe, hanem a gida pocakjába. Legelső alkalommal hasonlóképpen jártam a három másik, hasonlóan bizalmatlan kecskemamával is.

A gyakorlás végül kihozta belőlem a „mestert”. Legutóbb 1,5 liternyi tejet sikerült kifejni a négy jószágból. Tudom, ez nem sok, de lesz még jobb is! Leckéket azért még nem adnék a fejésben járatlan kollégáknak. Legfeljebb tanácsot: nem szabad túl erősen húzni a kecske tőgyét, viszont addig kell tartani, amíg ki nem csöpög belőle a tej, majd türelmesen ismételgetni a mozdulatot. A kecskét közben érdemes lefoglalni egy jó adag takarmánnyal. Amíg eszik, észre se veszi, hogy fejik. Vagy jól titkolja.