Türelem, játék

Nem egetrengető felfedezés, talán közhely is, de bennem a személyes tapasztalatok által tisztult le igazán a kép.
A felismeréshez veszekedéseken és nagy összeborulásokon keresztül vezetett az út. Adva van egy imádnivaló lurkó, aki profi focistákat megszégyenítő módon képes húzni az időt, és nyújt félórásra egy olyan egyszerű műveletet is, mint a fogmosás vagy a cipőhúzás. Mert mindig van fontosabb teendője: felöltöztetni egy babát, enni adni a plüsslovának, megépíteni egy kastélyt. A konfliktus borítékolható, ha a reggel rohanó, kapkodó, este pedig hullafáradt ős a „felháborító engedetlenséget” nem képes tolerálni, és elszáll az agya. A tizennegyedik felszólítás után én is gyakran kerültem „namostmáraztáneléglegyen”, igencsak dühös hangulatba. Persze tudom, hogy ez hiba. Mennyire igaza van Vekerdy Tamás pszichológusnak: velünk, felnőttekkel ellentétben a gyerekek „egyfajta irigylésre méltó időtlenségben élnek”, ami védi testi-lelki egészségüket, és súlyos hiba őket „a pergő időmalomba túlságosan korán behajítani”. Hisz hova lesz akkor a kreativitás, a játék, mese okozta önfeledt öröm? Mindenkinek jobb, ha az idegeskedés és sírás helyett együtt keresünk szoknyát Barbie-nak.

Múltkor egyébként a csajszi ígéretet tett: nem mondja többé, hogy "mindjárt". Nofene. Fél óra múlva teszteltük, hívtuk ebédelni. "EGY PILLANAT! Csak még kiszínezek egy hercegnőt!" – kiabált vissza a szobájából. A türelem-játék tehát folytatódik. De így szép az élet.