Megbolondult a naptáram

Kiderült aztán, hogy a kossava volt az oka mindennek. Életemben nem hallottam még róla, de most már legalább tudom, hogy van ilyen nevű szél is. Szerencsére ritkán jár mifelénk, de nem hiányzik, mert most is elég káoszt okozott a közlekedőknek.
Akik a csúszós, hóátfúvásos utakon árokba borultak, karamboloztak, vagy nem tudták folytatni útjukat Szerbia felé, aligha voltak derűsek. Habár azon talán nem kellene annyira meglepődni, hogy januárban itt-ott még téli útviszonyok fordulnak elő. A rügyfakasztó hetek elkényeztettek bennünket, ám ahogy az öregek mondják, a kutya még nem ette meg a telet.

„Január, február fú és havaz, úgy lesz tavasz.” – olvasom másik a népi bölcsességet. Tehát még huszonnyolc napot kell kibekkelnünk és aztán vége a télnek. Csak ne járjunk úgy mint tavaly, amikor havas ünnep volt március idusán. Ám ettől most aligha kell tartani, mert annyi jó hír ömlik ránk, hogy a végén még az időjárás is igazodik majd a propagandához.

Kampányidőszak előtt vagyunk, de máris érzékelhetjük, hogy ismét fontos polgárai – sőt, választópolgárai! – lettünk a hazának. A „zemberekért” egyre többen aggódnak, legalábbis február 15. és április 6. között biztosan. A postaládákból kihulló ígérethalmazokból szinte már kideríteni sem lehet az igazságot: akkor hamarosan utánunk kullog Európa, vagy kamu az egész és a jobban teljesítések mögött csak üres adathalmazok vannak?
A le-, és fölminősítő intézetek majd eldöntik az egészet, addig meg fogjunk mindent a szelekre. Igaz, azt nem ártana tudni, hogy merről fújnak.