Talán nem rekviem

Természetes volt az ott dolgozóknak, hogy vele töltöm a nappalokat, ott maradok éjszakára. Nekem pedig már évekkel ezelőtt is az volt természetes, hogy a gyerekosztályon kedves és segítőkész nővérek, szakértő orvosok ápolták az apró betegeket. Soha nem fogom elfelejteni amit értünk tettek. Meg persze a többi aggódó anyukáért, apukáért és beteg kisgyerekért.

Amikor én ott voltam, akkor éppen Mikulás környékén járt a naptár és egyik este kopogtak a kórterem ajtaján. A fehér szakállú nyitott be, ajándékot hozott. Kiderült, Kalocsa egyik használtautó kereskedője „szólt” a nagyszakállúnak a beteg gyerekek érdekében. Ugyanő volt az is, aki minden kórterembe tévét vásárolt, hogy a beteg apróságok könnyebben megfeledkezhessenek a fájdalomról. Így erről az osztályról sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nem fontos a város és a környék lakóinak életében.

Megtettek érte mindent, amit emberileg lehetett. És most Kalocsától távol nézem már fél éve tehetetlenül, hogy mi történik a gyerekosztállyal. Aggódom a környéken lakó szülőkért, gyerekekért. Mert hiába mondják nekem, hogy nincs messze Baja vagy Kecskemét Kalocsától, ha még soha nem próbálták megtenni ezeket a távolságokat szülőként, egy beteg gyerekkel.

Szeretnék ott lenni akkor is, amikor kerül gyerekorvos, amikor újra fogad betegeket a gyerekosztály, és bízom abban, hogy ez az írás nem egy rekviem a kalocsai kórház gyermekosztályáért.