Kötél az asztalon

Persze, ez akkor volt, amikor még Magyarországon is létezett halálos ítélet. A tárgyalótermi kötélre gondolhatott figyelmeztetésként is a vádlott, de értelmezhette úgyis, mint afféle jogsegélyszolgálati útbaigazítást: a vádban foglaltak bizonyítottsága esetén akár államilag támogatott erőszakos halállal halhat. Ez a helvéciai emberölés kapcsán jutott eszembe. Meg akkor is felötlött bennem, amikor a tompai hármas gyilkosságról hallottam.

Én nem vagyok halálbüntetés-párti, de vannak pillanatok, amikor hirtelen felindulásból sok érvet tudok felhozni a kötél mellett. Legalább is a tárgyalótermi rekvizitum mellett. Az még manapság is betölthetné szerepét: akinek a jelenleg kiszabható legsúlyosabb, életfogytiglani szabadságvesztés büntetéssel kell szembenéznie, érezhetné, hogy csak a társadalom jóindulata kíméli meg a kötéltől, ha bűnösnek találják. Ez a kímélet olyannak jár, aki nem kegyelmezett.

Az emberölés jóvátehetetlen, ezért állunk olyan döbbenten minden egyes gyilkosság hallatán. Kivédhetetlensége, megelőzhetetlensége  teszi általában érthetetlen, feldolgozhatatlan cselekménnyé a társadalom számára. Gondoljunk csak a tompai esetre, ahol azért haltak meg hárman, mert a tettes attól félt, hogy kiderül az első (azaz egy) gyilkosság. Mi járhatott a mészáros fejében? Talán nem is baj, hogy ezt teljes mélységében sosem tudjuk meg.

Tőle például nem sajnálnám, ha a tárgyalóteremben – figyelmeztetésül – a kötelet kellene néznie. Hátha meglegyinti a félelem, amit az áldozatai is átéltek.