Vélem-én

2007.12.30. 09:00

Kari, szilvi: nagy durranás

K. Gy.

Javítsanak ki, ha tévedek, de mintha még pár éve is az lett volna a szokás errefelé (azt is írhatnám: értékrend, ha nem rühellném már eléggé ezt a szót, annyira kínossá tette sok savanyú ábrázatú, önjelölt értékteremtő és -őrző), hogy a karácsonyt csendesen, visszafogottan ünnepeljük. Elsősorban, persze, családilag, és ha össze is jönnek baráti társaságok, hát prímán elvannak beszélgetéssel, borozgatással, Ki nevet a végén?-nel. Hogy is kell ezt szépen mondani?

Az a közfelfogás – sőt, ez még jobb: társadalmi konszenzus! – uralkodott, hogy karácsonykor csöndesség meg meghittség van (mert az nem szilveszter, nem farsang). És ehhez marhára semmi köze sincs annak, hogy ki miben/kiben hisz (vagy se), hogy kinek mi ez az ünnep. Akkor már inkább – végső esetben – a toleranciának, annak van. Volt.

Jó, persze, a francnak akarom én megszabni bárkinek is, hogyan karácsonyozzon egy szabad országban (habár némi közöm azért lehet hozzá). Ám azt megmondom kíméletlen, harcos, proletár őszinteséggel: mérhetetlen utálattal nézem azt, amint évről évre egyre több háznál lesz valami egészen primitív hepaj a karácsonyból. Gagyi, tűzijáték-durrogtatós karibuli, egyfajta amerikai kriszmeszpardi megbolondítva Kusturica-filmekben honos szerb mulatós motívumokkal. (Anyukám, hozzá’ még két rakétát abból, amelyik a lila pálmafásat tudja!) Holott az évbúcsúztató muri még csak most jön, hétfőn.

Na, hogy ne legyen egyik pirotechnikás, hangfalzuhogtatós, uncsi ünnep olyan, mint a másik, esetleg elő lehetne kajtatni a padlásról a kalasnyikovot, ha van, s a levegőbe ereszteni pár sorozatot éjfélkor. Kusturica meg jöhet vágóképeket forgatni.

Ezek is érdekelhetik