Kari, szilvi: nagy durranás

JAVÍTSANAK KI, ha tévedek, de mintha még pár éve is az lett volna errefelé a szokás (azt is írhatnám: értékrend, ha nem rühellném már eléggé ezt a szót, annyira kínossá tette sok savanyú ábrázatú, önjelölt értékteremtő és -őrző), hogy a karácsonyt csendesen, visszafogottan ünnepeljük. Elsősorban, persze, családilag, és ha össze is jönnek baráti társaságok, hát prímán elvannak beszélgetéssel, borozgatással, Ki nevet a végén?-nel. Hogy is kell ezt szépen mondani? Az a közfelfogás – sőt ez még jobb: társadalmi konszenzus! – uralkodott, hogy karácsonykor csöndesség meg meghittség van (mert az nem szilveszter, nem farsang). És ehhez marhára semmi köze sincs annak, hogy ki miben/kiben hisz (vagy se), hogy kinek mi ez az ünnep. Akkor már inkább – végső esetben – a tapintatnak, annak van. Volt.

JÓ, PERSZE, a francnak akarom én megszabni bárkinek is, hogyan karácsonyozzon egy szabad országban (habár némi közöm azért lehet hozzá). Ám azt megmondom kíméletlen, harcos, proletár őszinteséggel, hogy mérhetetlen utálattal nézem, amint évről évre egyre több háznál lesz valami egészen primitív hepaj a karácsonyból. Gagyi, tűzijáték-durrogtatós karibuli, egyfajta amerikai kriszmeszpardi megbolondítva Kusturica-filmekben honos szerb mulatós motívumokkal. (Anyukám, hozzá’ még két rakétát abból, amelyik a lila pálmafásat tudja!) Holott az évbúcsúztató muri még csak most jön, hétfőn.

NA, hogy ne legyen egyik pirotechnikás, hangfalzuhogtatós, uncsi ünnep olyan, mint a másik, esetleg elő lehetne kajtatni a padlásról a Kalasnyikovot, ha van, s a levegőbe ereszteni pár sorozatot éjfélkor. Kusturica meg jöhet vágóképeket forgatni.