Csak így tovább!

„Mindenkinek boldog új évet kívánok, a légiósoknak pedig happy birthday!”

Ugye ismerős? Pintér Attila köszöntötte így a játékosokat még hét évvel ezelőtt Győrben a januári felkészülés megkezdésekor.

De véletlenül sem „pinyőzni” akarok. Az ötvenötödik évében járó edző remekül tért vissza a magyar futballba, amióta átvette a Mezőkövesdet, a csapat magára talált, három győzelemmel búcsúztatta az évet az NB I.-ben.

Inkább azon búslakodom futólag, hogy a magyar labdarúgás az új évezredre mintha kifogyott volna a poénokból, anekdotákból. Még Böde Dániel tartja a frontot úgy-ahogy. A norvégok elleni Eb-pótselejtezőn dobott ipponját emlékezetes módon így elevenítette fel: „Pofára esett, mint a zsíros kenyér.” Amikor pedig a Fradi edzésén, még a Doll-korszakban, a riporter a buborékfociban aratott sikere titkáról faggatta, így válaszolt: „Száz kiló vagyok b… meg, mi lenne a titkom?!”

A professzionális (értsd: semmitmondó) kommunikáció mintha szükséges velejáróra lenne korunk futballjának; igaz, az érzelmek szerencsére nem fogytak ki belőle, elegendő Szalai Ádám Izland elleni beszédére gondolni, amelyet az MLSZ karácsonyi ajándékként hozott nyilvánosságra.

A magyar labdarúgás története nem csupán nagy egyéniségekben, remek eredményekben, hanem felejthetetlen történetekben is rendkívül gazdag. Mindenkinek vannak kedvencei. Nekem is.

Kedves kollégám szófordulatával élve, engedelmükkel kettő olyat vetek papírra, amelyek egyaránt Csank Jánoshoz fűződnek, mégpedig azért, mert a korábbi szövetségi kapitányt sokan félreismerik, sótlan, magába forduló embernek gondolják. Pedig nem az.

Csank a magyar futball egyik legnehezebb pillanatában vizsgázott jelesre öniróniából. Amikor a jugoszlávok elleni, máig fájó, 1997-es világbajnoki pótselejtező (1–7) szünetében, 0–5-ös állásnál megkérdezte tőle a riporter, mit mond majd a játékosoknak az öltözőben, a következőképpen felelt: „Azt biztosan nem, hogy csak így tovább.”

A másik sokkal kedvesebb. Csank közismerten nagy vadász. Egyszer állítólag az egyik játékosa, Waltner Róbert éppen kedvenc kikapcsolódása közben hívta telefonon. Észlelve, hogy Csank szokatlanul halkan beszél, megkérdezte tőle: „Mi a baj, mester?” „Lesen vagyok” – felelte Csank. „Akkor lépjen vissza, mester!” – kontrázott Waltner szellemesen.

A magyar futball csodálatos évet zárt. Az újévi jókívánság különösen kijár. Stílszerűen: csak így tovább! S hogy a légiósok is értsék: happy birthday!