A csúcsra ért Kovács Sándor Pál

Kovács Sándor Pál, a Kecskeméti TE birkózó-szakosztályának edzője számos elismerést kapott már. Többek között átvehette a Bács-Kiskun Megye Sportjáért Díjat, a Nemzetközi Amatőr Birkózó Szövetség Csillagkeresztjének ezüst fokozatát. A közelmúltban pedig a Magyar Edzők Társasága mesteredző kitüntető címet adományozott neki. 
– Ez számomra a csúcs! Kiemelt helyre kerül a polcomon – mondta az 1937. január 2-án Budapesten született Kovács Sándor Pál, aki 1953-ban kezdte a birkózást Kiskunfélegyházán. A családja a II. világháború után először Tiszakécskén, majd Kecskeméten élt.

– A sportággal már nagyon korán, egészen pici gyerekként megismerkedtem, az édesapám is birkózó volt. Emlékszem az első megmérettetésem a Kiskunfélegyháza–Kiskunhalas csapatbajnoki volt, és győzelemmel kezdtem a pályafutásom. Serdülőként szinte mindig a dobogón álltam a megyei bajnokságokon, de soha nem a legfelső fokán, felnőttként viszont már sikerült megszereznem az aranyérmet. Országos bajnokságon azonban csak a veteránok között értem a csúcsra. Sportolóként sajnos nem tudtam eleget edzeni. Be kellett járnom Kiskunfélegyházára, sokszor lekéstem a hazafelé tartó vonatot, az állomáson aludtam. A rendőrök többször felébresztettek, de egy idő után már mindegyikük tudta, hogy csak egy ártalmatlan birkózó vagyok – mesélte Kovács Sándor Pál, aki Bács-Kiskun megyében hét birkózó szakosztályt alapított, lefektette a grundbirkózás alapjait.

Az első tanítványait Tiszakécskén kezdte el edzeni szegényes környezetben. Kecskeméten tíz éven keresztül a Kecskeméti Sport Club vezetőedzője volt, később óvodákban, iskolákban tanította a tehetséges fiatalokat. Legfőbb céljának tekintette, hogy a 6-10 éves gyermekekkel megszerettesse a birkózást és megtanítsa nekik az elengedhetetlen alapokat. Edzője volt a KTE birkózó szakosztályának akkor, amikor a csapat első alkalommal jutott a másodosztályból az elsőbe. Pályafutását huszonegy korosztályos magyar bajnok fémjelzi. Köztük a hétszeres magyar bajnok, junior Európa-bajnoki 3. helyezett, senior világbajnok Tihanics Tiborral.

– Korán, már 20 évesen edző lettem. Azokban az időkben nem volt más választásom, az aktív sportolás szóba sem jöhetett. A Tiszakécskére 1956. október 27-én repülőről leadott sortűzben ugyanis megsebesült az édesapám, amputálni kellett a lábát. Amíg nem tudott dolgozni, addig én tartottam el a családot.

Sanyi bácsi egészségügyi állapota miatt már nem tud ott lenni az edzéseken, a háttérből segíti szakmai tanácsaival a KTE birkózó-szakosztályát. Nehéz elképzelni, hogy az örökmozgó, hol az egyik, hol a másik edzőteremben felbukkanó mesteredző mostanában otthon tölti a mindennapjait. A csendben. Ő, aki legtöbbször gyermekzsivajtól hangos iskolák tornatermeiben sürgött-forgott.

– Nem könnyű megemészteni ezt az állapotot. Sajnos öt perc séta után annyira fájnak a lábaim, hogy kiadós pihenőre van szükségem. De nem zuhantam össze, optimista alkat vagyok. Örülök, hogy a háttérből segíthetem Tihanics Tibiéket. Most azon dolgozunk, hogy Kecskeméten létrehozzunk egy területi centrumot a tehetséges birkózók számára.

Fájdalom a lábakban, fájdalom a szívben. Utóbbi akkor, amikor meghallotta, hogy kedvenc sportágát, élete egyik nagy szerelmét a Nemzetközi Olimpiai Bizottság végrehajtó bizottsága „kihagyhatónak” tartja az olimpiák műsorából.

– Elképedtem, amikor meghallottam a hírt. A legősibb sportág a birkózás, már az ősemberek is űzték. Nem csak egymás ellen, akkor is például, amikor egy fát akartak kicsavarni. A birkózás mozdulatai ott vannak a génjeinkben. Egyébként biztos vagyok benne, hogy nem törlik a műsorból. Reformra szorul, mert kicsit beszűkült, nem elég mozgalmas, de ott a helye a nyári olimpiai játékokon – vélekedett Kovács Sándor Pál.